A magyar történelem könyvéből kitépett lapnak nevezte a vagonlakók kálváriáját Dékány István, a Csonka vágányon, vagonlakók a Trianon utáni Magyarországon című film rendezője a film pénteki várpalotai bemutatója után. A filmbe a cikk végén bele is nézhetsz.
A Vagonba zárt nemzet – a Magyar Királyi Államvasutak megszállása és kirablása és a magyar exodus 1918-1920 című kiállítás megnyitója után Dékány István rendező elmondta, a témával először akkor találkozott, mikor a cipszerekről, a szepességi szászokról készített elő egy filmet. Az anyaggyűjtés során fény derült arra, hogy azokat a cipszereket, akik nem esküdtek fel a csehszlovák államra, kiutasították és Miskolcon vasútállomáson vagonokban laktak. A rendező ekkortól kezdte gyűjteni az adatokat a vagonlakókról, mások mellett a Széchenyi Könyvtárban 52 hazai és határon túli, pesti és vidéki újság mikrofilmjét nézte át az 1918-1924 közti időszakból.
2010-ben talált három, a korszakkal összeköthető embert: egyikük a nyugati pályaudvaron vagonban született, a másik csecsemőként jött át szüleivel Máramarosszigetről, a harmadik pedig Búza Barna szobrászművész volt, aki 9 éves kisgyermekként Vésztőn, a vasútállomáson játszott menekült gyerekekkel. Az interjúalanyok idős kora miatt mindennemű költségvetés nélkül elkezdték az előforgatásokat. Három hónapra rá azonban – a film több más szereplőjéhez hasonlóan – a szobrászművész elhunyt. A film végül négy év alatt, 4,5 millió forintból készült el, de a 19 forgatási napból csak az utolsó kettő volt olyan, amikor volt költségvetése a filmnek.
Az interjúalanyokat a legkülönbözőbb módon találták meg, többeket az egykor vagonlakóknak épített lakótelepek közösségében. A budapesti Juranics utcai, a Pongrácz úti, valamint a pestszentlőrinci állami lakótelep is ilyen volt, utóbbi helyére húzták fel a Havanna lakótelepet. Végül 18 ember szólal meg a filmben, akiknek fele nemzetiségi, például olasz, német, lengyel származású felmenőkkel is bírt, akik mégis magyarnak vallották magukat még akkor is, mikor tudták annak következményeit. Azt, hogy kiutasítják őket, és nincstelenül jönnek át a határon. Azt is hozzátette, a vagonlakók többsége állami hivatalnok volt, tehát nem egyszerű szobakonyhás házakat, hanem négy-hatszobás lakásokat adtak fel és a 4-5 gyerekes család sem volt ritka köztük.
A legtöbben, körülbelül kétszázezren Erdélyből jöttek, a Felvidékről csaknem 90 ezren, a Délvidékről 60-80 ezren érkeztek a vagonokban. Megjegyezte: számukat nem lehet pontosan tudni, mert a menekültek 1918 novemberétől kezdtek áramlani, s csak az első két hónap alatt több mint ötvenezren érkeztek, és voltak, akik nem jelentkeztek be segélyért, mert rokonoknál húzták meg magukat. A menekültügyi hivatal csak 1919 májusában állt fel. Dékány Istvánék munkáját az is nehezítette, hogy az ott őrzött dokumentumok 1945 januárjában, Buda ostromakor a Bécsikapu téri levéltárban elégtek.
Ízelítő a filmből:
A rendező elmondta, a filmet lineáris szerkezetben építette fel, kezdve attól, hogy a háború végeztével az utódállamok átveszik a hatalmat az elcsatolt területeken és aki nem esküszik fel nekik, azoknak pénzért, vagy esetleg ingyen vagont adnak, és kiutasítják őket. Az egyik családban a férj, a feleség és az após is vasutas volt, ők három vagonnal jöttek Szabadkáról, mások olyan vagonnal érkeztek, amibe három családot szorítottak be. A film végigköveti a kiutasítást követő utat, bemutatja, hogyan éltek az emberek a pályaudvarokon, valamint arról is szól, hogyan lehetett kikerülni a vagonokból, lakásokhoz jutni, és elkezdeni felépíteni egy új életet az anyaországban.
