Kevesen tudják, de régen a Józsefváros híres zsidók lakta környék volt, a háború után azonban szinte nyom nélkül cserélődött ki a lakosság. A Teleki tér 22 azonban még aktívan őrzi a hely szellemét, ugyanis itt működik az 1800-as évek végétől folyamatosan, a mára már az országban utolsónak mondható zsidó lakásimaház, melynek titkairól Mayer Andrást és Mayer Gábort kérdeztük.
Azt mondják, hogy ti élesztettétek újra a helyet – habár folyamatosan működött – de csak idősek jártak ide. Hogyan kapcsolódtatok be az imaház életébe?
Mayer András: Nagyon sokáig Gláser Jakab (Juci bácsi) tartotta életben a helyet, azonban egy idő után elöregedett a társaság és már ott tartottak, hogy nem tudtak összejönni rendesen imádkozni, mert nem volt meg az ehhez szükséges tíz zsidó férfi. 1999-ben jöttem először ide, mert Juci bácsi nyaggatott, hogy kellenek új férfiak. Én egészen addig nem foglalkoztam a vallással, mert nem ebben nőttem fel és nem is tudtam az elején, hogy mit kell csinálni.
Mayer Gábor: Kezdetben csak hátul álltunk és végig dumáltuk a szertartást, mert fogalmunk sem volt, hogy az öregek elöl mit csinálnak, de legalább tudtak imádkozni. Lényegében Juci bácsi miatt jöttünk rendszeresen, mert hihetetlen figura volt, elképesztő történetekkel. Szépen lassan aztán megtanultuk mi is a szokásokat, és ma is nagyon szigorú ortodox előírások alapján történik itt minden. Egyébként otthon nem élünk kóser módon. Sokan csodálkoznak ezen, de azt gondolom, hogy szombatonként nekünk ez egy fontos kapcsolódási pont a kultúránkhoz és a hagyományokhoz, ami pedig a hét többi napján történik, az mindenkinek a maga dolga.
2006-ban Juci bácsi elhunyt, azóta ti vagytok a közösség motorja. Létre hoztátok a Gláser Jakab Emlékalapítványt és kutatjátok a Teleki tér, illetve az épület történetét, azonban elég kevés adat van az imaházról. Miért?
M.G. : A közelmúltig egy fecnit sem találtunk az imaházról, amelynek működéséhez minden évben engedélyt kellett kérni, erről azonban az egyetlen papír 1910-ből való, a hely viszont ekkor már 10-15 éve működhetett. A környéken 30-40 ezer zsidó élt, azonban róluk sem találtunk semmit a levéltárakban illetve archívumokban. Az Ortodoxián sok papír van, de ott még nem tudunk kutatni, mert ők maguk is épp mérik fel, hogy mi van náluk.
M.A.: Annyit tudunk még, hogy 1897-ben adták át a házat, amelyben kezdettől fogva ez a két lakás, ami most már egyben van, imaházként működött és működik azóta folyamatosan, még az államosítás alatt is megmaradt eredeti funkciójában. Az háború idején csak az ostrom legdurvább részei alatt zárt be.
A szombati létszámnövelésből hogyan nőtte ki magát a kutatás? Azóta két dokumentumfilmet is készítettetek a Teleki térről és útban van a harmadik rész is.
M.G.: Az elején fel sem merült bennünk, hogy azon túl, hogy biztosítjuk az öregek szombati imádkozását, más dolgunk is lenne a hellyel. A film ötlete, – akárcsak az ittlétünk – Juci bácsihoz kapcsolódik, ugyanis az ő történeteit akartuk felvenni először. Később besétált ide egy félig magyar félig francia dokumentumfilm-rendező, Spitzer Barbara, aki végigjárta az ország összes zsinagógáját.
M.A. : Igen, és őt kezdte el érdekelni az, hogy mi ez a közösség, ami tulajdonképpen nem közösség. Pontosabban, hogy ide jár tíz férfi, három generációból szombatonként, a város különböző pontjairól, de a hét többi napján nem nagyon van közük egymáshoz.
M.G.: Végeredményben akkor kezdtünk ezzel komolyabban foglalkozni, amikor megbeszéltük Juci bácsi halála után, hogy életben tartjuk az imaházat és szépen lassan bővült a közösség, az emberek pedig kérdezősködni kezdtek a helyről, hogy mióta van itt stb., ami minket is érdekelt, így létrehoztunk az alapítványt és azóta pályázatokból kutatjuk a hely történetét.
A pesti zsidóságon belül, a Teleki téri zsidó, az egy külön fogalom volt. Miért?
M.A.: Ezt szeretnénk mi is tudni. Annyi biztos, hogy az itt lakó zsidókat a többiek lenézték, mert az ide betelepülők nem magyarok voltak, hanem oroszok, lengyelek, litvánok, a magyar zsidók, pedig nagyon büszkék voltak arra, hogy magyarok. A Teleki tér környékén lakók szegények voltak és más szokásokkal rendelkeztek. Nagyon fontos ez a kifejezés, hogy „teleki téri zsidó”, mert vagyunk mi, akik nem vagyunk vallásosak, vannak ortodoxok, vannak neológok, vannak chabad haszidok, vannak breszláviak és nem zsidók is, akik ide járnak. Anélkül, hogy tudtuk volna, hogy mi volt régen, reprodukáltuk azt a vegyességet. A teleki téri zsidó az egy kategória volt, ami azt takarta, hogy az itteni emberek mindenféle nyelveken beszélő, különböző szokásokat tartó, nem homogén, de még is egyfajta egységet alkottak. Régen ez a környék kicsit vadnyugat volt.
Azért a Népszínház utca környéke most is az szerintem.
M.A: Igen, de azért ennél jóval izgalmasabb volt régen. Itt éjjel nappal működtek a zálogházak, lehetett adni-venni. A háború alatt fegyvereket, egyenruhát meg hamis papírokat is árultak. Darvas István rabbi szavaival élve, rejtői alakok fordultak meg itt. Mondjuk ezt mostanra mondta…
M.G.: Amikor itt volt a piac, akkor nagyon sok ember fordult meg erre és rengeteg tulajdon cserélt gazdát, volt is egy olyan mondás annak idején, hogy ha valamit elloptak, akkor a Teleki téri piacon lehetett megtalálni, mert itt cseréltek gazdát a lopott áruk, szóval az ember visszavásárolhatta a tőle ellopott tulajdont.
M.A.: A filmben egy interjúalany el is mondja, hogy itt loptak, csaltak, hazudtak, kivéve szombaton. Egy másik férfi pedig azt mesélte, hogy itt mindenki nagyon keményen dolgozott, minden bolt ki volt adva, szegényen éltek az emberek, de dolgoztak. És az a szép, hogy mindegyik állítás igaz.
A Teleki tér 22 ma is egy társasház. Az itt lakók hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a földszinten lakásimaház van?
M.G.: Van, aki szokott jönni a rendezvényeinkre, van, aki meg csúnyán néz ránk.
M.A.: Gláser idejében nagyon csendes volt az imaház élete, nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Mi egy kicsit hangosabbak vagyunk, például az őszi ünnepen (Rós Hásáná) egyszerre voltunk itt 120-an, ami már kiverte a biztosítékot a szomszédoknál. De általában olyan 30-an vagyunk szombatonként. Ez a szám azt gondolom, hogy ideális, mert mindig megvan a tíz ember, ezért nekem nem kell bent lennem, amikor imádkoznak, hanem kint dumálhatok a konyhában. Én ennek nagyon örülök és csak tíz évünkbe került.
