Fülledt, lassú blues bömböl, miközben a kamera egy vöröses fényben úszó éjszakai klub vendégeit és a daltól teljesen elütő ritmusban vonagló go-go táncosokat pásztázza. Kép (egy érzelmektől mentes világ) és hang (egy erősen túlfűtött dal) tökéletes ellentmondásban – ha idén csak egyetlen intrót lenne szabad kiemelni a hazai mozis kínálatból, akkor az a Party Girl első öt perce lenne.
A Party Girl ezzel a kezdéssel alaposan helyre is teszi a nézőjét: aki a cím és a plakát alapján egy könnyed, egynyári francia komédiára számít, már itt érezheti, ezzel a filmmel valami nem stimmel. Mert a címbéli „lány”, Angélique valójában egy hatvanas éveiben járó, már csak emlékeiből élő prostituált és fénykorában ünnepelt táncos, akit időközben az éjszakai bárba látogató fiatalok meguntak és lenéznek. Mivel koránál fogva nem a bár legfoglalkoztatottabb táncosa, leginkább az alkoholban és babarózsaszínben úszó, bizsuktól hemzsegő szobájában talál vigaszt. Ám egy elsőre rossz viccnek tűnő ajánlat hatására esélyt kap arra, hogy új életet kezdjen, és összeszedje szétszóródott családját.
A Party Girl alkotói azonban nem az unalomig ismert prostiból királylány (á la Pretty Woman) romantikus ábrándját dédelgetik filmjükben, történetük ezer szállal kötődik a valósághoz. A forgatókönyvet jegyző és a filmet rendező hármas egyik tagja, Samuel Theis saját édesanyja történetét vitte vászonra. Pontosabban, saját anyját állította a kamera mögé: Angélique-et Angélique Litzenburger, Theis édesanyja alakítja. Sőt, Theis és három testvére tűnik fel a mellékszerepekben. Ebből azért sejthető, a Party Girl szinte már paródiába hajlóan realista mozi.
Theis és csapata így erőlködés nélkül mutat hiteles képet a film helyszínéül szolgáló német-francia határvidékről, a helyről, ahol az emberek gondolkodás nélkül váltanak a két nyelv között. Igaz, jellemzően akkor váltanak németre, ha nyomatékosítanak valamit; a gyengédebb érzelmekhez a francia passzol. De ez a hitelesség, éleslátás egy helybélitől el is várható, a kérdés csak az, hogy a Party Girl képes-e a rögvalóságból egy magyar nézőt is beszippantó drámát építeni.
Ez leginkább azon múlik, hiszünk-e a főszerepet alakító Angélique-nek, akire így óriási teher hárul. Belső vívódásait – hogy megéri-e az addig biztonsági hálót jelentő éjszakai világot egy „normális” életre cserélnie – sajnos a film második felére a türelmetlenebb mozilátogató már unhatja. Hiába nyújt árnyalt alakítást Litzenbuger, egy ponton a néző nagy valószínűséggel elfárad döntésképtelenségétől, és ez nem a saját történetét eljátszó főszereplő hibája.
A mellékszereplők, Angélique gyerekei ugyanis túlságosan egydimenziósak: a Párizsban élő, laza és sikeres Samuel (azaz a rendező és forgatókönyvíró) vagy a tini, naiv Cynthia nem elég izgalmasak. Így az alkotók szándéka, hogy a monodrámát egy ponton család drámává bővítsék, balul sül el.
A Party Girl azonban még így is fontos alkotás, hiszen a magyar koprodukcióban készült Viktória – A zürichi expressz után újra egy érzékeny dráma beszél nyíltan egy tabuként kezelt témáról, a prostituáltak, szexmunkások kitörési lehetőségeiről. És a film láttán még azt a kényelmetlen kérdést is feltehetjük magunknak, hogy képesek lennénk-e saját családi szennyesünket mindenki szeme láttára kiteregetni, és azt egy játékfilmben előadni.
Party Girl, francia filmdráma, r.: Samuel Theis, Claire Burger, Marie Amachoukeli-Barsacq. Forgalmazó: Vertigo média, bemutató: április 23.
