A Citizenfour című Oscar-díjas dokumentumfilm főszereplője Edward Snowden, a titkos adatgyűjtési botrány kirobbantója. Hiába néztük meg a filmet, így sem igazán tudjuk hova tenni az amerikai nemzetbiztonság egykori fenegyerekét.
Citizenfour. Rendezte: Laura Poitras. Forgalmazza a Cinefil/Magyarhangya. Bemutató: 2015. április 30.
Valószínűleg évtizedek kellenek még ahhoz, hogy Edward Snowden megítélése egységes legyen, mert most mindenki saját politikai meggyőződésének megfelelően sorolja őt az árulók, vagy a hősök közé. Az objektív megítéléshez Laura Poitras dokumentumfilmje adhat segítséget, amely még jóval azelőtt kezdett el forogni, hogy bárki is tudta volna, hogy ki az az Edward Snowden.
Edward Snowden sokáig elő sem kerül a filmben: a Citizenfourban először Glenn Greenwald újságíróval találkozunk, aki Snowden állításait először nyilvánosságra hozta, akkor még a forrást titokban tartva. Snowden már 2012-ben megkereste Greenwaldot, akkor azonban még nem sikerült az együttműködés, 2013-ban viszont már igen: akkor Snowden már nemcsak a Guardian újságíróját, hanem Laura Poitras filmest is beizzította, hogy a lúd igazán kövér legyen.
A történetet innen nagyjából ismerhetjük a hírekből, a film azonban elsősorban Snowden személyére, valamint a nagy durranás előzményeire koncentrál. Ha csak ezt a két szempontot nézzük, a film jelesre vizsgázik. Vegyük ezt sorra.
Edward Snowden, az ember
Edward Snowden a film legnagyobb részében egy hongkongi hotelszobában ül egy ágyon (Hongkongról épp a napokban értekeztünk), és Greenwaldnak magyarázza azt, hogy mit tud arról, hogyan gyűjtenek információkat bárkiről az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökségnél. Snowdennek vannak döbbenetesen emberi pillanatai, máskor viszont egy sorozatgyilkos nyugalmával mérlegel, ami fejvakarásra készteti a nézőt. Van például az a jelenet, amikor a hotelben megszólal a tűzriadó: nehéz eldönteni, hogy Snowden jogosan sejt-e valami gyanúsat, vagy csak valami érthetetlen paranoia keríti hatalmába akkor.
De nem is kell ehhez látni a filmet. Csak keressünk rá az interneten néhány fotóra Snowdenről, és fürkésszük a fotót egy percen keresztül. Garantálom, hogy az az egy perc egy örökkévalóságnak fog tűnni: van ebben az emberben valami egészen zavarba ejtő, ezt pedig a Citizenfour majd két órája sem fogja feloldani.
https://youtu.be/UBdHe5RTXkQ
A nagy balhé
A Citizenfour másik nagy erénye, hogy lépésről lépésre bemutatja, hogyan készíti elő Edward Snowden és Glenn Greenwald a nagy balhét. Greenwald első találkozásukkor jogos szkepticizmussal hallgatja Snowden történetét, de ez nem csoda: az újságíró saját szakmai hitelével játszik, márpedig az előzőekben tárgyalt kérdőjelek valószínűleg Greenwald agyában is megjelentek. Greenwald ugyanakkor nagyon profi módon terelgeti Snowdent, aki saját személyét próbálja minél inkább a háttérbe szorítani.
Amikor pedig Greenwald megírja azt, amit Snowdentől megtudott, hirtelen kiszélesedik a film: itt már nem arról van szó, hogy mit beszélgetnek egy hotelszobában, hanem arról, hogy az miként csapódik le a CNN híradójában, illetve az amerikai kormány kommunikációjában. Laura Poitras nagyon dinamikusan mutatja be, miképpen dagad a botrány egyre nagyobbra.
A vásznon minden más
A Citizenfourban vannak tehát kémfilmek feszültségét idéző jelenetek, azonban a majdnem két órás játékidő két vállra fekteti a rendezőt. A dokumentumfilm aprólékossága nem engedi meg azt a felületességet, amely Oliver Stone Snowdenről készülő filmjét az árokba viheti, de nem is tudja folyamatosan fenntartani a néző figyelmét, még úgy sem, hogy Snowden és Greenwald tényleg baromi nagy tétben játszik.
Laura Poitras filmjének a visszafogottsága az igazi ereje, valamint az, hogy nem sulykol, erőltet semmit a nézőre. Ez egyfelől nagyon szimpatikus; így aki Michael Moore-féle megmondástól tart, az megnyugodhat: erről szó sincsen. Éppen ezért a befogadó meglehetősen kevés kapaszkodót kap, de ahhoz talán mégiscsak elegendőt, hogy megítélhesse saját emberismerete szerint: Snowden a Jedik oldalán áll, vagy sem. Erre még visszatérhetünk kicsit később.
