1827. március 27-én, a zeneköltő halálát követő napon a hagyatékát lajstromozók érdekes Beethoven-levélre bukkantak: egy ceruzával írt szerelmes levélre, amely a Heiligenstadti végrendelet és két női miniatűr arckép társaságában rejtőzött egy titkos fiókban.
Tegnap Martonvásár főterén felavatták Nagy János felvidéki szobrászművész Beethoven és a halhatatlan kedves című alkotását. (Fotó: Kovács Attila)
De mit is tudunk még a levélről és a halhatatlan kedvesről?
A levél három részből áll (ezért is tartották sokáig három külön levélnek), Beethoven ugyanis egy bizonyos július 6-án, hétfőn reggel kezdte írni, aztán este folytatta, s csak másnap reggel fejezte be. A levélen évszám és helymegjelölés nincs, a címzett neve sem szerepel rajta. A levél érdekességét fokozza, hogy Beethoven hagyatékában maradt fenn. El sem küldte talán, vagy mégis, csak később visszakapta? Nem tudjuk. De becses emléke volt, annyi bizonyos, hiszen haláláig nem vált meg tőle. Sokan találgatták ki is lehetett a rejtélyes nő, míg mára bizonyosra veszik, hogy Brunszvik Teréz volt az.
Az első levél:
„Július 6-án reggel – Angyalom, mindenem, Énem! – Ma csak néhány szó, éspedig ceruzával – (a Tiéddel). Csak holnap fogom tudni biztosan, hol lakom: milyen méltatlan időpazarlás is az efféle! Miért e mély bánat, mikor a kényszerűség beszél? Fönnállhat-e másként szerelmünk, mint áldozatok árán, azzal, hogy semmit sem kívánunk? Megváltoztathatod-e azt, hogy ne légy egészen enyém, én se legyek egészen a Tiéd? – Ó, Istenem, tekints a szép természetre, és nyugtatsd meg a kényszer miatt háborgó kedélyeket. A szerelem mindent követel és joggal: így vagyok én Veled, Te velem. Csak nagyon könnyen elfelejted, hogy nekem magamért és Érted kell élnem. Ha teljesen egyesülnénk, éppoly kevéssé éreznéd e fájdalmas tényt, mint én. – Utazásom rettenetes volt – csak tegnap hajnali négy órakor érkeztem ide. Minthogy nem volt elég ló, a posta más utat választott, de mily rettenetes utat! Az utolsó előtti állomáson figyelmeztettek, ne utazzam éjjel, s ijesztgettek egy erdővel, de ez csak felingerelt – pedig nem volt igazam. A kocsinak össze kellet törnie a rettenetes úton: feneketlen, puszta országút! Négy olyan postakocsis nélkül, amilyenek rendelkezésemre állottak útközben, végem lett volna. Esterházynak a másik idevezető rendes úton ugyanolyan sorsa volt nyolc lóval, mint nekem néggyel. De legalább némi örömöm volt, mint mindig, ha szerencsésen kiálltam valamit. – No de most gyorsan – vissza a külsőségekről a lelkiekre! Remélhetőleg nemsokára látjuk egymást. Ma sem közölhetem Veled észrevételeimet, amelyeket néhány nap alatt életemre vonatkozólag tettem. – Ha szíveink mindig közvetlenül egymás mellett volnának, bizonyára nem tennék ilyeneket. Szívem tele van sok mondanivalóval részedre. Ah, vannak pillanatok, amelyekben úgy érzem, hogy a beszéd még semmi. Vidulj föl, maradj az én hűséges, egyetlen Kincsem, Mindenem, miként én a Tied vagyok. A többit, ami velünk legyen, aminek velünk történnie kell, az isteneknek kell küldeniök.”
Hű Lajosod
A másik két levelet itt olvashatjátok.
De ki is volt Brunszvik Teréz?
1775. július 27-én Pozsonyban született, arisztokrata családban. Apja Mária Teréziától kapta a grófi címet, sőt a királynő az elsőszülött Teréz keresztanyai tisztét is vállalta. Teréz és testvérei az esztendő egy részét Bécsben töltötték, itt ismerkedtek meg Ludwig van Beethovennel is. Sokan az ifjú Terézt tartják a „halhatatlan kedvesnek”, akinek a zeneszerző a Cisz-moll szonátát ajánlotta – írta a hirek.sk.
Brunszvik Antal Mária Teréziától kapta a martonvásári birtokot. Ő, majd fia, Ferenc virágzó gazdaságot teremtett a környéken. A kastély külseje az 1870-es neogót stílusú átépítéskor alakult ki. A kastélypark közepét kis tó foglalja el, benne sziget található. Beethoven a XIX. század elso évtizedében többször megfordult itt. A környezet szépsége mellett a Brunszvik-család hölgytagjaihoz fűződő barátsága vonzotta ide. A haladó szellemű grófi családnál élénk szellemi élet folyt, Ludwig van Beethoven, Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály és Liszt Ferenc is élvezte a család vendégszeretetét a kastélyban.
Teréz korán elhalt apja síremlékénél megfogadta, hogy soha nem megy férjhez, és esküjét meg is tartotta. Amikor 1808-ban egyik húga négy gyermekkel megözvegyült, megfelelő nevelőintézetet akart keresni a gyerekek számára. Bejárta Európát, a svájci Yverdonban a neveléstörténet egyik legnagyobb alakjával, Johann Heinrich Pestalozzival is találkozott. Ő beszélt neki először a gyermek értékeiről, méltóságáról: ennek hatására határozta el, hogy a gyermeknevelésnek szenteli az életét. Felismerte és hirdette:
A korai nevelés a legfontosabb! Az, amit az ember ebben az életkorban felfog, kihat egész életére.
Hazatérve haladéktalanul tervei megvalósításához látott, de falakba ütközött. Nemcsak közöny, de meg nem értés, sőt gúny is fogadta, sem az arisztokrácia, sem a helytartótanács támogatását nem sikerült megszereznie. Ő mégsem adta fel, gyűjtést szervezett, mígnem a szükséges összeg a rendelkezésére állt.
Az első magyarországi óvoda 1828. június 1-jén Budán, a Mikó utcában nyílt meg. Igazi úttörő vállalkozás volt, hiszen még az európai kontinensen is kevés kisdedóvó létezett, a Habsburg Birodalomban pedig a legelső volt ez a budai intézmény. Brunszvik Teréz közreműködésével tizenegy, az ő szorgalmazásával pedig haláláig nyolcvan óvoda létesült Magyarországon. A kettő-hét éves korú gyermekek világi nevelésben részesültek, olvasni, számolni, énekeket, környezetismeretet tanultak, vallásos tartalmú foglalkozásokat tartottak számukra, és idegen nyelvi alapokat is kaptak. Brunszvik Teréz ugyancsak 1828-ban megalapította az óvodából kikerülő, hét éven felüli leányok számára a krisztinavárosi ipariskolát, ahol kézműipari jártasságot sajátítottak el a tanulók. A nemesi ellenzék haladó szellemű képviselőivel – Kossuth Lajossal, Bezerédj Istvánnal – 1836-ban megszervezte a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesületet.
Egyik legkövetkezetesebb támogatója volt a hazai nőnevelésnek és a nők egyenjogúsításának. Az 1840-es években jelentős szerepet vállalt unokahúga, Teleki Blanka leánynevelő intézetének létrehozásában. Elsőként fogalmazta meg, hogy a nevelést tanulni kell, még a családi nevelést is. Hihetetlen munkabírással dolgozott, hajnalban kelt és az éjfél még az íróasztalánál találta. Emlékiratai, kiterjedt levelezése, pedagógiai feljegyzései, nem csak forrásértékű neveléstörténeti dokumentumok, hanem társadalomtörténeti korrajzok is, noha máig kiadatlan kéziratként hevernek a könyvtárakban.
Brunszvik Teréznek a reformkor nagyjai közt van a helye, élete, közéleti tevékenysége ma is példát mutat. 1861. szeptember 17-én halt meg Martonvásáron.
