A karitasz és az emberjogi aktivizmust is fontosnak tartam, főleg, ha része tud lenni egy folyamatos, egymásra épülő szolgáltatási rendszernek, amely sokszor pótolj, vagy ellensúlyozza az állami hiányosságokat, ellentmondások, rossz gyakorlatokat és hatásokat. Az egyik legfontosabb elem pedig a képessé tétel és a partneri viszony. Azért neveztem el alkotásközpontú modellnek, amit a Hétesben is csináltunk, mert az alkotó pozícióba engedése, bátorítása a periférián élőknek szimbolikus gesztus és valóságosan is átélhető lélektani értelemeben felszabadító élménysorozat, amire aztán nagyon tudatosan és szisztematikusan közösségépítés, egyáltalán építkezés alapozható. Igen, akár közösségi terek, saját lakókörnyezet konkrét építése is, de egy reális személyes karrier építése is.
Milyen változások történtek a telepen a módszer következményeként?
Lassú, nehéz változások. elindult valami, aztán megtorpant, aztán megint elindult. Minél több hiányt tudtunk pótolni, annál több lehetőség nyílt látványosabb változásokat elérni. A legfontosabb az volt, hogy az ott élők elkezdtek hinni abban, hogy lehet másképpen is, hogy erre tényleg esélyt és segítséget kapnak. A változás maga a remény volt a változtathatatlanságba való beletörődés helyett. Mindezek tárgyiasult formái, eredményei voltak a kiskertek, a közösen épített fürdőház, a helyrehozott lépcsők és lakások, a kártyás mérőórák, a női csoport gyűlései, a táborok, a “heti hétes” délutáni alkotásközpontú iskolába járó gyerekek lelkesedése.
Hosszú ideig önre „zárult” a Hétes: az ózdiak ugyanúgy nem fogadták el Önt és a Hétesieket, ahogy a cigányokat sem fogadják el. Miben nyilvánult ez meg?
A hangadó ózdiak és a gyanútlan többség ugyan úgy nem tudtak (nem is akartak tudni) sem rólam, sem a Hétesben zajló eseményekről, ahogy valójában a cigányokról, vagy a nem éppen népmesei szegénységről sem semmit. Véleményt és ítéletet azonban gátlástalanul formáltak tudás, gondolkodás és tapasztalat nélkül. Én magam csodálkoztam milyen fantáziadús is a ember és mily gátlástalan ebben a tekintetben. Én értem, hogy ebben az egész nyomorúságban és így a Hétesben, Hétesiekben is van fenyegető, erőszak, embertelenség, de hát éppen ez ellen szeretnénk tenni, igaz nem gettósítással, hanem ellenkezőleg.
A Van Helyed Stúdió, amelyet a dán Velux alapítvány támogatásával indítottak be 2014-ben, halmozottan hátrányos helyzetű ózdi roma és nem roma gyerek alkotás központú fejlesztését végzi művészek, szaktanárok, szociális munkások és önkéntes fiatalok részvételével. A Stúdió eredetileg az Alkotásközpontú szociális és integrációs modellprogrammal, vagyis a Hétes-telepi programmal párhuzamosan zajlott volna, az ottani tevékenységet kibővítve a többi telep felé, az oktatáson keresztül. Noha a Stúdió továbbműködik, jelentős eredményeik ellenére a telepen végzett munkájuk mégis meghiúsult. Miért?
Mert az állam vette át a helyünket. Röviden ennyi.
1994-2000 között csaknem száz rövid dokumentumfilmet készített a Magyar Televízió független rendezőjeként. Ha jól tudom, a 2oo6-os falusi románc-meleg szerelem című filmje óta nem készült nagyobb, nyilvánosan bemutatott dokumentumfilmje. Ha így történt, akkor mi ennek az oka? Tervez újabb filmet a közeljövőben?
Sok helyen sokszor kifejtettem már, hogy tudatosan nem készítek több szociodokumentumfilmet, mert kontraproduktívak és megalázottságban, kirekesztettségükben megmutatva rögzíti azokat, akikről szólnak, még akkor is, ha azzal a legnemesebb szándékkal és odafordulással, alázattal készülnek, ahogy én készítettem őket. Más típusú dokumentumfilm pedig nem igazán érdekel. A filmezés az alkotásközpontú modell pregnáns része. Paradigmaváltó ugyanis hosszú távon, és nem projekt szinten, szimbólikus értelemben is kamerát (a megnyilvánulási lehetőségét) adni azoknak, akik a marginalitásban eddig csak az objektív másik oldalán álltak a modellek némaságára, a megmutatottak passzivitására kárhoztatva.
Biztosan számos emlékezetes pillanatot és történést élt a Hétesi gyerekekkel, amelyek hitet és erőt adnak a munka folytatásához. Ki tudna emelni ezek közül egyetlen történetet?
A velük töltött idő eredménye a Van Helyed Stúdió, amivel a deszegregáció irányába igyekszünk hatni. Volt három csodálatos tanítványunk a telepen. Iskola elsők voltak, minden programunkban részt vettek. Szerettem volna, ha minél hamarabb méltányos okaktáshoz jutnak, integrált és minőségi iskolába, ahol olyan tudásra tesznek szert, amivel van esélyük az eredményes, képességeiknek megfelelő továbbtanulásra. Három hónapig bírták az egyébként támogató új iskolában. Nem a távolság vagy a honvágy volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy ezek az iskolaelső srácok az új, minőségi, integrált iskolában a saját osztályukhoz képest négy, öt év lemaradást mutattak az iskolai tudás tekintetében. Ez akkora arculcsapás és szégyen volt számukra, amit behozhatatlannak és kompenzálhatatlannak éltek meg. Ekkor határoztam el, hogy létrehozok egy intézményt, és olyan szolgáltatások rendszerét, ami ezt a hátrányt minél korábban kompenzálni tudja. Így jött létre a Van Helyed Stúdió. Ma a három egykori tanítványból kettő vendéghallgató nálunk, a harmadiknak pedig a kishuga jár hozzánk. Nem lehet elég korán kezdeni.
