Ez inkább a kiadó célja, és én nem tiltakozom. Jó volna, ha ez nem valami kényszer lenne, mert abban nem hiszek. Jó volna, ha abban segítene az iskola, hogy a gyerekek felfedezzék a világot és a könyveket is. Mondjuk nem ebbe az irányba halad az oktatási rendszerünk, de az a tapasztalatom, hogy fantasztikusan jó tanárok vannak. Én bennük bízom, nem a rendszerben. A fiam 12 éves, és szerinte jobb volna, ha a Carlo kötelező olvasmány lenne, ahogy a Pál utcai fiúk. Hát nem tudom. Végtelenül konzervatívnak látom a mai irodalmi életet és irodalomkritikát. A kritikusok, pontosabban a megmondó emberek nem nyitottak semmilyen újra, mindenhatónak gondolják magukat és arról is véleményt alkotnak, amihez nincs sok közük. Márpedig rajtuk is múlik, hogy a véleményt formáló elit mit gondol egy könyvről. Egy elavult esztétikai kódrendszer szerint olvas a mai irodalmárok többsége és minden kísérletet, minden újat hibaként dekódolnak, rossznak, vagy ponyvának bélyegeznek, vagy finnyáskodnak fölötte és kirekesztenek az általuk meghatározott magas irodalomból. Ez éppen olyan antidemokratikus, mint a társadalmi kirekesztés, csak nem erkölcsi, hanem ízlés és esztétikai alapon történik, végső soron pedig pusztán hatalmi kérdés. Én pedig hiszek a bázisdemokráciában, és ezért közvetlenül a közönséghez kell eljuttatni a könyvet.
A Carlo Párizsban egy cigánytelepen játszódik. Milyen mértékben merített a Hétes telepi tapasztalataiból a regény megírásakor, ahová még 1998-ban került, hogy dokumentumfilmet forgasson a falopás okairól, és az ott élők nehéz körülményeiről?
Nyilván elsősorban a hétesi “életem” a meghatározó, bár sok cigánytelepen jártam, talán több cigányt ismerek nagyon közelről, mint nem cigányt. De nem véletlenül írtam fikciót. Ez tényleg egy regény, és én magamat elsősorban regényírónak vallom, már ami az irodalmi műfajokat illeti. Egyébként pedig klasszikusan úgy jártam el, mint ahogy az írók, amikor kitalált “valóságot”, kitalált karaktereket teremtenek. A lét legmélyére merülve megragadni, formába önteni a közös lényeget, színt, ízt, formát, környeztet, arcot adni neki, és cselekményben, jellemekben formába önteni azt. Mindezek szolgálatába állítjuk a megélt tapasztalatokat, a képzeletet, a mesterségbeli tudást, a nyelvet, az intuíciót.
A Hétesiek asztalára meleg étel legtöbbször csak akkor kerül, ha megérkezik a családi pótlék vagy a segély, az emberek többsége pedig közmunkából, alkalmi munkából, rosszabb esetben vasazásból és kölcsönökből él. Hogy esett anno pont Hétesre a választása, és mi az az erő, ami ennyi éven át ott tartotta, és erre az értékteremtő, kitartó munkára sarkallja?
Ez egy régi és hosszú történet, már sokszor elmeséltem, igaz, nem lehet eleget gondolkodni rajta. Szó szerint oda vonzott, vagy egyfajta képzavarral élve oda űzött. Mindent megláttam ott, amit meg akartam érteni, ismerni. Amire azt mondjuk a legnyersebb emberi valóság, a maga meghökkentő kiszolgáltatottságában, csak azért is erejében. Szerintem a Hétesben élni az alkalmazkodás csodája. Korántsem jó, de egyfajta kényszer. ha oda születek talán én is túlélem, mert bár megszokni soha sem lehet a nincset, de bele kell törődni, meg kell vele barátkozni, és minden áron küzdeni kell ellene. A mindenáront szó szerint kell érteni. Hát én ezt akartam megérteni, megismerni, hogy ne kelljen újabb és újabb generációknak ilyen körülmények között szenvednie. Mert ez végsősoron egy tragikus és szenvedésteli sors, sőt…, sorstalanság.
Filmesként, tévésként, önkéntes aktivistaként telepieket és civileket mozgósított az országosan is jellemző problémák kezelésére, például adósságkezelő programot dolgozott ki a helyiekkel, amelyet az akkori Esélyegyenlőségi Minisztérium is támogatott. Ma is működik még ez a program?
Naiv kérdés. Majdnem tíz évvel ez előtt egy éppen akkor aktuális kormányzat tett valamit, ahogy egyébként egy csomó helyen meg nem tett. Éppen sikerült meghatni valakit, éppen sikerült az emberséget és a lelkiismeretet felébreszteni valakiben, akinek aktuálisan volt hatalma intézkedni. Persze ez nagy dolog, de még nem találkoztam szisztematikus, kormányok fölötti állami akarattal, amely valóban szeretné enyhíteni a nyomort, vagy tenni a kirekesztés, a stigmatizáció ellen. Sőt. Egyre inkább a társadalom leszakadt rétegeiből, a nyomor konzerválásából él ez az ország, intézményeket tart el, fizetéseket oszt és egészít ki, ingatlanokat vásárol és tesz egy picit zsebre is a politikai elit. Mindehhez cinkossá teszi elnyomottjait. befogja a szegények száját a közmunkával és a hitvány vagy kamu képzések után járó megélhetési támogatással, tegyük hozzá, hogy nem a megoldási módszerekkel van a baj, hanem azzal, amire használják őket. Minden nyomorenyhítésre alkalmas eszközt lehet ugyanis éppen az ellenkezőjére fordítani, éppen úgy, ahogy az atomenergiát, és talán ez a legördögibb dolog, amit emberként megtapasztalhatunk..
Hétesen 250 gyerek él, akiknek gyerekkoruk sem volt igazán, nemhogy lehetőségük az alkotásra és a játékra. Ekkor hozta létre az alkotótábort, ahol a filmezés és színészkedés mellett kézműves foglalkozást is tartottak a gyerekeknek. A „boldogság völgyének” hívták ilyenkor a helyiek a telepüket, mára pedig más falvakban is létrehoztak hasonló tábort. Hogyan és kiknek a segítségével sikerült megteremteni évről évre az anyagi feltételeit a táboroztatásnak?
Hihetetlen, de ez volt a hőskor. Adományok jöttek, segítők, lelkes önkéntesek csatlakoztak hozzám és évről évre létrejött a settlement alkotó tábor, miközben az év többi napján számos szolgáltatást igyekeztünk nyújtani ugyancsak közösségi és önkéntes alapon.
Az évek során hagyománnyá váló nyári táborok jelentették az alapot a Hétes telepen elkezdett alkotásközpontú szociális és integrációs munkában. Az OSI (Open Society Institute) támogatásával a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül, egy 18 hónapos periódusban dolgoztak ki egy terepszemléletű, rugalmas támogatási rendszert. 2010-2011-ben pedig életre hívta a Van Helyed Alapítványt, amelynek keretében az addigi tapasztalatokat összegyűjtve, megteremtette az Alkotásközpontú integrációs modellen alapuló módszert. Mi az, amelyben a modellprogram többet tud nyújtani a „puszta” jótékonykodásnál?
