Károly Sándor Áron fotóművész munkáiból nyílt tárlat a Csiky Gergely Színház bemutatója előtt.
A hagyományos kiállításnyitó – amelynek közönségét Rátóti Zoltán színigazgató köszöntötte – próbára tette Varga István irodalomtörténészt, a fotóművész egyetemi oktató kollégáját, már hangfekvésileg. A színpadon ugyanis ősbemutatóra készült a színház. Stendhal, Vörös és fekete című művét Müller Péter Sziámi írta át Tolcsvay László, a zenéjét szerezte.
A nehéz kezdést érdemes volt túlélni (lásd a videót), mert a nagy magyar bonszajozás ritka mélységei tárulhattak föl. Az apropó azonban a fotó, a nem is akármilyen képalkotás.
Amikor az ember prózát ír, fotózni lenne jó? Még az is előfordulhat! De nem ezért irigykedem én Károly Sándor Áronra. Ráadásul megismerkedésünk óta szüntelenül. Első beszélgetéseinkből kiderült már, hogy ő Kolozsvárt született, ott nőtt föl, ott szocializálódott. Úgynevezett messziről jött ember tehát, mondjuk ki, ne kerteljünk! De ez nagyon jó! Istenem, milyen régóta szeretnék például én messziről jött ember lenni ebben a városban! Szerintem egyébként nekem soha nem fog sikerülni, ami neki elsőre. Na, ezt irigylem én!
– mondta Varga István a megnyitón, aki a képekről is beszélt.
Eláruljam kedves Áron, mire gondoltam, amikor az első fotóidat megláttam? Azokról beszélek, amik most itt is láthatóak. A bonszajosokra. Jó, elárulom. Arra gondoltam, kedves Áron, hogy nagy ravasz vagy te! Aztán ez vagy igaz, vagy nem, ne is törődj vele. És akkor elárulom azt is, hogy miért nem lett mégsem könnyű dolgom itt mostanra. Mert ezeket a fotókat oly módon készíted, hogy bonszajokat fényképezel először. A kapott képet aztán felkasírozod, és kiviszed a természetbe. Leteszed egy adott helyre, mondjuk fák és bokrok közé, aztán készül az ily módon „feljavított” tájról a végleges fotó. Így aztán amit a közönség láthat ma itt, az bonszaj bonszaj hátán. Sajátos atmoszférájú, sajátos világú, sajátos sugallatú, sajátos minőségű alkotások keletkeztek. Lesz még gondod ezzel a sajátos világgal, barátom, meglásd!
A bonszaj-termesztés sok-sok titka, a metszés, alakítás szépséges gyötrelme mindenféle metaforákat is megidézett:
Látod, ha bátran közelebb megyünk a fotóidhoz, mennyi mindent fölfedezhetünk bennük! Itthon érezhetjük magunkat ebben a bonszaj-világban. ennek a bonszaj-hazának bonszaj-városában, mi, szelíd bonszaj-emberek. Je suis bonsai… – mondhatnánk fájdalmas-divatosan. De nem mondjuk.
A megnyitó videóját is érdemes megnézni. Nem csak bonszaj-termesztőknek.
