27. Szürke, még szürkébb, nem rózsaszín leányálom II.
A combfixeket általában nyolc-tíz centi széles, elasztikus csipke szegélyezi. Tulajdonképpen egy vastag szilikon csík, ami a bőrhöz szorítja a csipkét, és a harisnya a derékra csatolandó tartó nélkül is a helyén marad. A téli harisnyát, amit az isztambuli út előtt vettem, dupla, tizenöt centis pánt tartotta volna. Mert már gyakorlatilag a taxiban elhagytam, ültömben felpöndörödött a gumi, mikor kiszálltam, a bal combomon lifegett, mint egy szakadt, bánatos vitorla. Szerencsére volt nálam egy normál harisnyanadrág, gyorsan kicseréltem.
Mikor leszálltunk, azonnal kerestem egy mosdót, hogy visszahúzzam a combfixet és levegyem a bugyim. Mivel az út a reptértől legalább másfél óra hazáig, de az isztambuli dugókat ismerve lehet akár a duplája is, kellemes játékkal akartuk tölteni az időt, szoknya alatti bújócskázással. Máig sem értem, miért a Büyükadától távolabbi reptérre kellett érkeznem. Amikor a vetkőzéssel végeztem, rádöbbentem, valami nem stimmel. Nem ott vagyok, ahol lennem kellene, az érkezési oldalon. Valószínűleg az átszállóknak kinyitották az indulási csarnokba vezető ajtót, én meg izgatottságomban eltévesztettem a kijáratot. Vagy ők tévedtek. Mindegy, innen nem jutok ki egyszerűen. Ezt már jelnek kellett volna értelmeznem, fel kellett volna ülnöm az első gépre hazafelé. Ehelyett kétségbeesetten kerestem egy női reptéri alkalmazottat, mivel elegem lett a várakozó férfi utasok füttyögéseiből, megjegyzéseiből. Mintha mind tudta volna, hogy bugyi nélkül kóricálok közöttük. A hölgyet testőrként használva fél óra, és nyolc kilométer múlva sikerült az útlevél-ellenőrzéshez jutnom. Ott még tíz percig kellett győzködnöm a határőrt, hogy mi, magyarok, már vízum nélkül léphetünk be Törökországba.
Mire kiértem, a Tervező már kissé nyűgösködött, hol a francban voltam ilyen sokáig. A markába csúsztatott tangám egy kicsit jobb kedvre derítette, zavartan a zsebébe gyűrte, hiába győzködtem, csak a kocsiban volt hajlandó megszagolni. Javasoltam, esetleg vehet ízmintát is azonnal, de csupán az ujját volt hajlandó bedugni a szoknyám alá, onnan nyalogatta le a nedvet. Szüntelenül aggódott a kamerák miatt, amik szerinte a parkolóban mindent rögzítenek. Például az ő fejét a lábaim között. Szörnyű lenne látni másnap az újságok címlapján.
Hasonlóképpen aggodalmaskodott az autópályán, hogy aranyszínű dzsipjébe könnyedén beláthatnak a dugóban mellettünk rostokoló teherautókból, ezért keze csak pillanatokra mert vándorolni combjaimon és közöttük, utána idegesen húzogatta helyére a szoknyámat. Szóval, a játszadozásból semmi sem lett, a combfix csak arra szolgált, hogy felfázzak az esőben és állandóan idétlenül igazgassam jártunkban keltünkben.
A kocsit kényszerből a kikötői parkolóban hagytuk, mivel a szigeten nem közlekedhetnek autók, csak lovas kocsik. Beugrottunk egy hentesüzletbe, ami étteremként is működött. A pultban sorakozó gyönyörűséges húsokat és tengeri herkentyűket ott helyben meggrillezték a vevőknek. A Tervező válogatás közben elmesélte, nem tud főzni. A döbbenettől kicsúszott a számon, akkor miért nem süttetjük meg az ételünket itt, az étteremben? Mert rohannunk kell a hajóra, válaszolta. És tényleg futottunk, ő cipelte a két szatyrot a húsokkal meg a zöldségekkel, én meg a bőröndöm. Már nem izgatott a csúszkáló harisnyám, sokkal inkább, hogy ne zuhanjak le a fedélzet esőtől sikamlós padlójáról. Benn a Tervező előzékenyen próbált melengetni, de én elhúzódtam tőle, mert nem tudtam nem észrevenni a második jelet, ami magasan világított, mint világítótorony jelzőfénye a parton.
Hiszen tudtam, amikor isteni útmutatást vagy a jeleket keresek, mindig figyelni kell az ismétlődésekre. A jelek általában hármasával érkeznek. Ugyanazt a könyvet hárman is ajánlják egy nap során, például. Vagy háromszor hallom egy héten, amint valaki ugyanarról a személyről beszél. Vagy ugyanaz az érzés fog el, újra meg újra. Hogy rossz helyen járok.
Az eső szüntelenül zuhogott, a hajóról leszállva a fedélzet padlója helyett a macskaköveken csúszkáltam, magam után vonszolva a bőröndömet. Arra gondoltam, ha most, csomagostól, gyalog kell felmásznom valahová a hegyre, a házáig, akkor inkább rákucorodom a bőröndömre, és itt maradok a kikötőben. Szerencsére leintett egy lovas kocsit, de így is bőrig áztunk. A sötétben képtelen voltam kivenni az épület körvonalait, de biztos voltam benne, ez nem a Telegraphban szereplő villa. Belépve a harmadik jel, mint valami bunkós bot vágott fejbe. A lakás azokra a balatoni nyaralókra emlékeztetett, ahol tizenöt évesen töltöttük a szünidőket, csak éppen ez a téli szünet volt. Hónapok óta fűtetlen falak, ahol, ha kimész pisilni, már a szobaajtóból újra visszakívánkozol a vécére, annyira hideg van.
Vannak, akik érzik az esőt. Mások csak megáznak és megfáznak. Boldog Valentint.
