Amikor Porr Benedek középiskolai tanárhoz elér hajdani osztálytársa halálhíre, a negyvenöt éves férfi rádöbben, talán most van utoljára lehetősége arra, hogy kilépjen a mindennapok taposómalmából, és megtegye mindazt, amit eddig halogatott. Elhatározza, hogy a tanév végén útra kel, és esetleg sosem tér vissza. Elhatározza, hogy megy, amerre az események sodorják. Élete szürreálisabbnál szürreálisabb kalandok sorozatává válik, míg végül egy krimi kellős közepén találja magát…
Méhes Károly epikus road movie-ja egy középkorúak válságában szenvedő, magányával és szüleihez fűződő kapcsolatával számot vető férfi nyarát beszéli el. Egy férfiét, aki új életet kezd, vagy talán éppen visszatalál önmagához. A pergő párbeszédekkel teli, humoros regény lapjain mindannyian magunkra ismerhetünk: mi vagyunk a magyarországi városok utcáin járó-kelő és az utak mentén autóstoppoló Porr Benedek, az olykor csetlő-botló, esendő kisember, aki azonban hatalmas felfedezést tesz: sosem késő nekiindulni az életnek.
Méhes Károly
Néma galambok utcája (részlet)
Scolar Kiadó, 2015, 208 oldal, 2950 Ft helyett itt csak 2360 Ft
Gödörről gödörre döcögtek a kátyús földúton a Vereckei-hágó felé. Az osztály visított minden egyes huppanásnál. A koszorú, aminek nemzeti színű szalagján az iskola neve díszelgett arany betűkkel, kétszer is lepottyant a busz polcáról, végül Bárdi a fejére rakta, és két kézzel kapaszkodott belé.
Porr Benedek osztályfőnök telefonja a nyomorúságos kis falu utolsó házánál csörrent meg. Innen – állította a buszsofőr a gps alapján – már csak egy emelkedőn kell felkaptatniuk, és ott vannak az emlékműnél.
Porr Benedek alig akarta hinni, hogy általános iskolai osztálytársa, Zátonyi Ottó hívja. Tényleg ő volt, és afelől érdeklődött, hogy mit tud Pörös Istvánról, tud-e róla bármit; mert az a helyzet, vajon látta-e, hogy a napilap halálozási rovatában szerepel egy gyászjelentés, miszerint Pörös István, 45 éves, tragikus módon.
Erre csak dadogott, nem, semmit sem tud, nagyon rossz a vétel, Kárpátalján jár kiránduláson, biztosan valami rémhír az egész, de sajnos innen most nem segíthet. Zátonyi Ottó, az egykori matekzseni távoli hangja azt ígérte, hogy ő is nyomoz majd, és ha kiderül valami, feltétlenül értesíti. Reményét fejezte ki, hogy talán csak név- és korazonosság, és valójában nem – ahogy hívták – Pöriről van szó.
A busz akkorát bakkant, hogy Porr Benedek kezéből kiesett a mobil. A busz padlóján csúszott előre, Kallós kapta fel, Kapás van, tanár úr!, nyújtotta oda kajánul. Megköszönte, belehallózott, de addigra a vonal már megszakadt, vagy Zátonyi Ottó egyszerűen letette, és csak a kínzó tudat maradt, hogy elképzelhető-e mindez, miszerint Pöri csak úgy, minden előzmény nélkül meghaljon.
Porr Benedek az utóbbi két évben a közösségi oldalakon barangolva több régi ismerősére is örömmel talált rá, köztük Pörire, akivel valaha – kijelenthető – szoros barátságban voltak. A Bem tér sarkán, iskolából hazamenet, félórákat ácsorogtak még, egyikőjüknek sem akaródzott indulni, itt beszélték meg a világ menetét. Miután újra egymásra leltek, főképp filmekről cseteltek, sőt kétszer találkoztak is Budapesten. Pöri felajánlotta, ha szüksége van valamilyen filmre, és fellelhető az intézetük archívumában, szívesen kiírja neki dvd-re. Így jutott hozzá néhány örökbecsű darabhoz, korai Bacsó- és elfeledett Fábri-mozikhoz. Amikor legutóbb – utoljára? – találkoztak a Szabadság téren, Pöri néhány dvd-lemezt hozott, de visszautasította Porr Benedek invitálását, hogy üljenek be valahová egy italra. Azzal mentette ki magát – villant most az eszébe –, hogy az utóbbi időben fáradékony, és szédülni is szokott, inkább hazamegy, majd máskor.
Mindenki üdvrivalgásban tört ki, amint a dombtetőn feltűnt a bazaltkövekből rakott, különös, piramisra emlékeztető emlékmű. Verecke híres útján jöttem én…!, üvöltötte Lozina, aki már igazgatói intőt is kapott a tetoválásai miatt, de emellett megnyerte a megyei szavalóversenyt, …fülembe ősmagyar dal rivall…!
Kiszálltak. Bárdi hozta a koszorút, odanyújtotta az osztályfőnöknek, Magát illeti, tanár úr, hajbókolt hozzá, de ő csak intett, Vigyétek, ti vagytok az osztály. Kissé lemaradt, úgy figyelte, ahogy a harminckét lány és fiú az építmény köré csoportosul; és a kísérő tanár, Atkáry már fennhangon óbégatott, hogy így meg úgy álljanak, és nézzék, jól nézzék meg, mert ezt látta Árpád apánk, amikor szertetekintett innen, és új hazát választott. Úgy vélte, Üsth igazgató úr Atkáryt szigorú támaszként adta melléje; elvégre nem véletlenül szokta úgy aláírni Atkáry sűrű körmailjeit, hogy „felebaráti üdvözlettel”. Most kiadta a rendelkezést, hogy énekeljék el a Himnuszt. Lassan, hamiskásan kezdett el folyni a május végi dombok fölött Erkel Ferenc kamasztorkokból kipréselt muzsikája.
Eközben írta meg sebtében az üzenetet Pöri mobilszámára. Csak ennyit, István, szia, jól vagy?
Töprengett pár másodpercig, mielőtt rányomott a Küld gombra.
Hallotta, amint Kallós direkt rezegtetve fújja, hogy …a múúúúúl-taaaaat s jőőőő-ve-en-dőőőőt!
A zsebében nagyon hamar megrezdült a készülék. Előkapta.
Kedves Benedek, István csendesen elaludt május 18-án. Temetése június 1-én, 12 órakor lesz, az n.-i temetőben, az új ravatalozóban. Bartolomei Ágota
Ezek szerint holnap. És ő nem lesz, nem lehet ott. Megy haza, de nem ér oda.
Bámulta a zöldes, enyhe párába burkolózó dombokat, mint Árpád apánk, kissé összehúzott szemmel, fürkészve és mérlegelve, és látta az új hazát. Az új haza e pillanatban Porr Benedek számára a halál volt, ahová megtért az első osztálytárs, aki – vélhetőleg – egyáltalán nem akart útra kelni, de mégis mennie kellett. És ettől fogva ez így megy majd, hasított belé. Néha, váratlanul jön egy hír, újabb telefon, hallotta-e, tudja-e, vajon mi történt.
Atkáry pattogó hangja szállt feléje. Csoportképhez sorakozó!, Édes gyermekem az Úrban, te bolygó hollandinak készülsz?, Ide, ide!
Aztán neki szólt a rikoltás. Benő tanár úr, esedezem, nem fáradnál közénk?
Az osztály harsányan röhögött. Milyen vicces tud lenni Atkáry tanár úr, lehet, hogy mégiscsak emberből van?
Odaballagott a többiekhez, és beállt a még mindig bohóckodó Kallós mögé. Kezét a fiú vállára tette, Nyughass, Kallós, ezt a fotót fogjátok nézegetni a hatvanéves érettségi találkozón is, bírj ki egy percet.
Fejét az emlékmű érdes kövének támasztotta.
Atkáry tovább dirigált, Aranyapáim, most csíz!, mire valaki benyögte, Már nem azt kell mondani, tanár úr, hanem azt, hogy szex!
És mindenki vihogott, teli szájjal, úgyhogy biztosan nagyon vidám kép készült erről a vereckei pillanatról.
Miközben ereszkedtek lefelé a kis dombról, a busz irányába, Atkáry melléje ért. Nem is olyan elvetemült banda az osztályod, Benő úr, mondta. Borsózott a hátam ettől a kirándulástól, de most már nem bánom. Nekünk sem ártana egyszer úgy igazándiból eldiskurálni, nem gondolod?
És rácsapott Porr Benedek hátára.
Észrevette, hogy a lábán kékebbek lettek az erek, főképp az ízületeknél.
Szakasztott, mint az apja lába, csak neki hatvanéves korára lett ilyen. Mindig hajtogatta, Ez az ára a sok állómunkának, a tanári lét egyik átka; tessék, mutatta az apja, ahol át- meg átszőtték a lilás erek.
Búgást hallott a magasból, feltekintett a kerti padról, jól kivehetően, meglepően alacsonyan húzott el a feje felett egy repülő. Porr Benedek kigombolta az ingét, mert ezen az első, júniusi szombat délelőttön korán érezni lehetett, hogy van ereje a napnak, még az erektől lassan kékülő lába is barnává válhat némi süttetéstől.
Nézte a következő repülőt. Száz-valahány ember ül odafent a magasban, a feje felett, eszik, iszik, alszik. Többségük bizonyára tapasztalt légi közlekedő, mégis akad néhány, akinek megfordul a fejében, hogy bármikor lezuhanhatnak, elég a legapróbb műszaki meghibásodás, vagy a köztük ülő, négy alsógatyát viselő terrorista, és rettegve pillantanak ki az ablakon, a földre, ahonnan tán sose lett volna szabad elemelkedniük. Ha innen, a fák csúcsától alig magasabbról esnek le –bizonyára tévesen becsülte a távolságot –, akkor nem biztos, hogy meghalnak, de a gép minden bizonnyal felrobban.
Elképzelte a kert végében lángoló repülőt (még szép, hogy nem pottyanna a fejére!), és végigvette, hirtelen miféle teendői akadnának. Összegombolná az ingét, beleugrana a papucsába – de vajon tényleg megtenné-e mindezt, vagy így, ahogy van, rohanna a lángoló roncs felé; de minek is, hiszen a legvalószínűbb, hogy meztelen, kék eres lábával ott toporogna tehetetlenül a gyilkos tűz körül.
Idegesítette ez a gondolat. Főképp az, hogy minek jutnak eszébe ilyenek. Megnézte az óráját, tíz múlt három perccel. A repülőt hosszan kellett keresgélnie az égbolton, már csak egy pirinyó csillanás volt a magasban, dél felé fordult.
Bement a házba, mert valahol ott hagyta a mobilját. A fürdőszobai tükör előtti polcon lelt rá, és úgy kapta a kezébe, mint akinek az élete függ tőle, hogy nyomkodja egy kicsit a gombjait.
Bartolomei Ágotának írt üzenetet, Pöri, így kell mondja, valahai mobilszámára.
Jó történelemtanárként neki tudnia kell, mi történt. Megadta az ismeretlen nőnek az e-mail címét, kérvén, írjon, ha van hozzá ereje.
Porr Benedek az érettségi banketten éjfél előtt nem sokkal odaült Üsth igazgató mellé.
Hallom, jól sikerült a kárpátaljai túra, fújta ki a füstöt az igazgató. Atkáry dicsérte az osztályt, pedig ez nem a sajátja.
Az osztály?
Dehogy, a dicséret.
Porr Benedek kivett a tálból egy cseresznyét, a szájába dugta, letépte a szárát. A magot a markába köpte, és odapottyintotta Üsth hamutartójába. Az igazgató rányomta a cigaretta égő végét.
Aurél, kéne nekem egy kis idő, mondta hirtelen elhatározással Porr Benedek.
Idő? Miféle idő?
Magamra. Merthogy…
Az igazgató ránézett. Mit akarsz? Itt a nyár. Az nem idő?
Idő, de nem olyan. Úgy értem, nem lesz elég.
Bekapott még egy cseresznyét.
Tehát?, nógatta Üsth.
Ne adjál új osztályt. Hátha nem jövök vissza a nyár végén.
A második magot is odahelyezte a hamutálba. Az igazgató felvette a csikket, és meggörgette a magot, mintha ez valami közös játékuk lenne. Addig forgatta, amíg teljesen szürke nem lett a hamutól.
Mi történt?
Igazából nehéz megmagyarázni. Pár napja kaptam a hírt, hogy meghalt az egyik osztálytársam. Az jutott eszembe, elkezdődött.
Mi a fene kezdődött el?
Az elfogyás ebből a világból.
Ó, apám, te sok bort ittál.
Dehogy. Csak az, hogy… És ha én vagyok a következő? Mi tudom én, mitől. Bármitől. Gyászkeret. Porr Benedek. Élt 45 évet.
Az igazgató sóhajtott egyet.
Ha nem vagy részeg, akkor inkább igyál még.
Annyi minden nem történt még velem. Tudom, hogy rettentően banális. Meg a dolgok nem így működnek.
Üsth Aurél új cigarettára gyújtott. Kollégája feje fölött fújta el a füstöt.
Nekem is halt már meg osztálytársam, mondta aztán lassan. Ráadásul én szerveztem a találkozót. A húszéves röffenés előtt felhívtam Fürj Andikát. A mamája vette fel. És olyan kedvesen, szinte fuvolázó hangon közölte, hogy de hát Andika meghalt, nem tudtam? Alig tudtam kinyögni, nem, mikor? Két hete, mondta. És a találkozón öt mondatot nem tudtunk mondani róla, annyira nem volt a szerencsétlen senkinek a senkije.
Porr Benedek a harmadik cseresznyét rágcsálta. A letépett szárával a hamut kavargatta.
Szóval… Kit akarsz megdugni?, vigyorgott rá Üsth.
Ha ez ilyen egyszerű lenne, húzta fel a szemöldökét Porr Benedek.
Hát akkor? Tudod, mit csinálsz te most, tanult barátom? Rinyálsz.
Nem is.
De.
De nem.
Ha mondom, zárta le a vitát az igazgató.
Erre ő kivette a szájából a tisztára szopogatott magot, és a hüvelyk- és mutatóujja közé fogva megcélozta vele a csikket. Ám túl nagy erővel lőtte ki, és a mag, megpattanva a kerámia hamutál szélén, átrepült az U alakban álló asztalok másik oldalára, pontosan Bogár Hédi elé. Madárfeje volt, és hosszú, göndör haja, és már most látható pici púpja. A mobilját nyomogatta, amikor eléje pottyant a mag. Nagy, dülledt szemét Porr Benedekre meresztette.
Ej, ej, tanár úr, rikoltotta egyszerre reszelős hangon Üsth, hát ezt az estét várja már ki, aztán molesztálhatja a növendéket, amikor már nem a gimnázium tanulója!
Többen nevettek, Bogár Hédi elvörösödött, és a magot az egyik szennyes tányérba hajította.
Porr Benedek csak intett, hogy bocsánat. Felállt, és kiment a tanári vécébe.
