A legszebb történeteket az élet írja – tartja a lépcsőházakban népszerű mondás, viszont mi történik akkor, ha az életet egy regény alakítja? A Gemma Bovery című francia filmben ilyesmiről van szó.
Gemma Bovery. R.: Anne Fontaine. Forgalmazza a Mozinet. Bemutató: április 16.
Nem mondom, egy kicsit banálisnak hat, azonban a Gemma Bovery főszereplője, az ex-értelmiségi, jelenleg pék Martin nem igazán tud szabadulni attól a gondolattól, hogy szomszédjában épp Flaubert regényének modernkori változata zajlik. Azonban Martin rendes ember, és nem engedheti meg a lelkiismeretének, hogy hagyja szomszédnője sorsát a tragikus vég felé futni.
Gemma Bovery és férje Londonból költöznek a festői szépségű francia kisvárosba, a megrögzött Flaubert-rajongó Martin (Fabrice Luchini) szomszédságába. Az 50 körül járó Martin életét alaposan felforgatja a brit házaspár: végre előveheti berozsdásodott angoltudását, illetve Gemma szépsége eszébe juttat valami mást is, amiről már éppen kezdett elfeledkezni. Szerencsére kapuzárási pánikja ellenére Martin nagyjából észnél van, és nem hagyja ott feleségét és hiányos műveltségű fiát. Ő is érzi, hogy ez a szerelem plátói marad, viszont a szálakat azért megpróbálja mozgatni.
Pedig Bovery asszony (Gemma Arterton, lásd: A Quantum csendje, Rockhajó, Spíler) első körben még a nézőt sem nagyon bűvöli el. Kicsit tényleg a Flaubert-féle unalmas asszony vonalon mozog, viszont Gemma jelenetről jelenetre csavarja az ujja köré a könnyen befolyásolható Martint, illetve a nézőket egyaránt. Férjének (Jason Flemying, lásd: Blöff, Benjamin Button különös élete) viszont láthatóan alig tűnik fel, hogy felesége egyre messzebb csámborog a családi élettől.
A Gemma Bovery történetét Martin perspektívájából látjuk, ez pedig több okból is nagyon szórakoztató. Martin cinikus, de mégsem bántó humorának; a valóságtól kissé elrugaszkodott meglátásainak, valamint gyermeteg nyomozásának köszönhetően egyre inkább kívülről látja az eseményeket, de egyre inkább úgy tűnik, mintha valóban valami regényes történet közepén találná magát. A filmben ki is mondja egyszer: úgy érzi magát, mintha ő lenne a rendező, és irányíthatná az eseményeket.
Persze apróbb ügyeskedéseket leszámítva szó sincsen arról, hogy Martin jelentősen változtatni tudna bármin is, igazán Gemmához sem kerül közel, viszont az ő narratívájában az események tényleg a Bovarynéhoz hasonlóan alakulnak. Emma azonban a regény végén öngyilkos lesz, Martin pedig szeretné megakadályozni, hogy Gemma is az legyen, mert azt már ő sem találna annyira szórakoztatónak.
Anne Fontaine (Coco Chanel, A monacói lány) eddigi filmjeiben jellemzőek voltak az erős női karakterek, a Gemma Bovery esetében azonban nem a címszereplő viszi el a filmet. Fabrice Luchini messze mindenkit leköröz, karaktere pedig sokkal érdekesebbé teszi a filmet, mint a jórészt csak sodródó Gemma Arterton. A filmhez pedig remek felkészülés Martin kedvenc olvasmánya, amely itt elolvasható teljes egészében az eredeti fordításban.
