Jafar Panahi Taxi című alkotása Arany Medve díjat kapott, a Titanic Filmfesztiválon pedig fesztiválkedvencek kategóriában mutatták be. A film egyetlen helyszínen játszódik, egy taxiban. Az utasteret kamerák pásztázzák, a főszereplő és egyben rendező (Panahi) pedig ül a volánnál és beszélget utasaival.
De ez akkor olyasmi, mint az Éjszaka a földön
-mondhatjuk félig-meddig jogosan, de sokkal többről van itt szó, mint egy filmes koppintásról. Az iráni rendezőt, Jafar Panahit ellenzéki tevékenysége miatt többször is börtönbüntetésre ítélték hazájában, valamint eltiltották a filmezéstől is. Ha az iráni kormány nem is rajong műveiért, külföldön elismerik munkásságát: a Kör című drámájáért Arany Oroszlán díjat kapott, a Pályán kívül pedig a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűri nagydíját zsebelte be. Mivel Panahit eltiltották a rendezéstől, furfangos módon forgatta le a Taxit. Amolyan „készítek is filmet, meg nem is” módon, hisz a kamera nem az ő kezében van, hanem a kocsi műszerfalához rögzítve forog. Panahi „csupán” kedélyesen beszélget utasaival. Azt hinnénk, hogy ilyen légkörben csakis kőkemény, szomorú drámát adhat ki kezei közül a rendező, amolyan segélykiáltásként. De nem így lett! A Taxi meglepően könnyed, bájos alkotás, rengeteg humorral. Sofőrünk az egyik percben egy DVD-kkel kereskedő kövér pasast fuvarozik, nem sokkal később már két öreg hölgy száll be mögé egy halakkal teli akváriummal. Érdekesebbnél érdekesebb figurák bukkannak fel, szellemesebbnél szellemesebb beszélgetések hangzanak el, miközben egyik komikus drámából ugrunk a másikba. Panahi olyan laza humorral operál, amit a világ minden pontján megértenek és értékelnek, Európában pedig különösen. Persze az alkalmat megragadva oda-oda szúrogat az iráni rezsimnek: a társadalomkritika fontos szerepet kap, de nem megy a könnyedség rovására. Jafar Panahi szórakoztatja a nézőket, de közben átadja üzenetét is, ami valahogy így hangzik:
Helló! Itt továbbra sincs minden rendben!
Ha műfajilag kéne kategorizálni a Taxit, az áldokumentumfilmhez áll a legközelebb. De inkább azt mondanám, iráni életfilm, ahol félelmetesen vékony a határ fikció és valóság között. A rendező többször is visszautal saját korábbi alkotásaira, például a Körre (nem a hírhedt horrorfilmről van szó). Ez kicsit öncélú húzásnak tűnik, de a film egyébként annyira erős, hogy ezt megbocsátjuk Panahinak.
A Taxi az igazi katarzist a végére tartogatja. Egy kicsit kiszámítható, de nagyon ütős slusszpoénnal zárul a film. Aztán elsötétül a kép. Az urániás, majdnem teltházas vetítésen körülbelül 10 másodpercig ültünk síri csendben a fekete vászon előtt. Aztán amikor mindenki rájött, hogy itt bizony nem lesz stáblista, tapssal jutalmazták az alkotást. Jafar Panahi az újabb retorzióktól tartva nem tüntette fel a szereplők és a stábtagok nevét, illetve így arra is hivatkozhat, hogy ez nem film, csak egy videoblog. Pedig mennyivel több annál! Nos, pont az ilyen alkotások miatt szeretjük a Titanic Filmfesztivált!
