A hódmezővásárhelyi Twentees pár hete jelentette meg első nagylemezét Sing, Dance, Cry címmel. A debütáló album kapcsán a zenekar énekesét és gitárosát, Balázs Konrádot kérdeztük.
Hódmezővásárhelyiek vagytok, de sokat léptek fel a fővárosban is. Milyen a könnyűzenei élet Hódmezővásárhelyen és milyen reményekkel indítottátok útjára a zenekart?
Vásárhelyen rengeteg zenész van, de a legtöbbjük nem veszi magát túl komolyan. A legtöbb helyi zenekar feldolgozásokat játszik és kis kocsmákban lép fel akár annak ellenére is, hogy tök tehetséges tagjai vannak. Köpködni azért nem akarok rájuk, egyáltalán nem siralmas a helyzet. Az alig ötvenezres lakossághoz képest meglepően sok jó vásárhelyi zenész van, sokan közülük már más városban élnek, ilyen például az idén Junior Prima-díjjal kitüntetett Fonay Tibor basszusgitáros-nagybőgős is. A mi zenénkre sokan azt mondják, hogy Budapesten van piaca, ami azért szerintünk nem teljesen igaz, de nyilván prioritásként kezeljük a fővárosi potenciális és meglévő közönséget. Amikor elindultunk, én még gimis voltam, és nagyon be voltunk szarva attól, hogy mi lesz, ha elkerülök Pestre egyetemre – még azt is fontolgattuk, hogy felvegyük-e egyáltalán az első kislemezünket. Végül felvettük, én elkerültem Pestre, és tök jól működik a dolog. Minden hétvégén hazajárok próbálni és a barátnőmet puszilgatni, két és fél óra busszal az út.
Hogy látod, mivel másabb egy hódmezővásárhelyi zenekar helyzete, mint egy budapestié?
Nehezebb a kapcsolatépítés, kevesebb olyan véletlen helyzetbe tudunk keveredni, amikor egy éjszakai sörözés folyamán belefutsz valakibe, aki esetleg később a zenésztársad, a turnépartnered, vagy a menedzsered lesz. Mondjuk én azért be-betérek pesti helyekre, ahol találkozom emberekkel, az sokat dob a dolgon, hogy én itt töltöm a hétköznapjaim. Emellett még ott van a távolságból adódó plusz benzinköltség koncertek vagy egyéb elfoglaltság esetén, de nem születhet mindenki a világ közepére, nagyon sok zenekar van még hozzánk hasonló helyzetben bel-és külföldön is, ez áthidalható probléma.
A nemrég megjelent nagylemezetek, a Sing, Dance, Cry egy részét már korábban felvettétek. Ezeket már akkor a lemezre szántátok, vagy a lemezanyag csak később állt össze a fejetekben?
Csak később. Igazából olyan megfontolásból raktuk rá a korábbi dalokat is a nagylemezre, hogy szerintünk még nem kaptak annyi figyelmet, amennyit megérdemeltek volna. Ez amúgy elsülhet balul is, mert a tíz szám esetében meg fennáll annak a veszélye, hogy az újak vesznek el a ködben. De csomóan a lemez záródalát emelték ki kedvencüknek, úgyhogy valószínűleg végighallgatja az, akit érdekel a dolog, vagy csak átpörgeti gyorsan az egészet (nevet).
A lemezt Szegeden vettétek fel, a keverést pedig Deutsch Gábor végezte, aki alapvetően másfajta zenében utazik. Könnyen megtaláltátok a közös hangot vele?
Abszolút. Nem véletlenül választottuk őt mixing és mastering hangmérnöknek, meggyőzőek voltak a referenciái. A korábbi dalainkat ugyanaz az ember – Vári Gábor – vette fel és keverte is meg, az ő munkájával is tökre meg voltunk elégedve, de szerettük volna, ha egy harmadik szakértő fül is meghallja az új dalokat, ezért választottunk az utómunkákra másik hangmérnököt. Anorganik valóban más stílusban utazik főként, ezért részletesen, több referencia-hangzással kellett elmagyaráznunk neki, hogy pontosan mit szeretnénk, de a végeredménnyel nagyon elégedettek vagyunk. Még jól is jártunk azzal, hogy alapból másban utazik, mert pl. az Introduction c. dalunkba belehallott és belerakott olyan plusz dolgokat, amiket mi előzetesen nem, és ez nagyon jót tett a dalnak, sokkal ütősebb lett, mint ahogy mi elképzeltük.
Ahogyan hallgatom a zenéteket, nehéz nem gondolni az elmúlt évtized brit indie zenekaraira. Ilyeneket a kedvenceitek is, vagy mindenki máshonnan jön zeneileg?
Nagyon különböző irányokból érkezünk. Az én zenei ízlésem leírható azzal, hogy mindent, de tényleg mindent hallgatok, ami a ’90-es évek óta megszületett, és van benne gitár és/vagy szintetizátor. Ugyanannyira imádom például a Radioheadet, mint a Queens of the Stone Age-t vagy a Brains-t. Kizárólag az esztétikát keresem a zenében, utálom a stílusok címkézését, Rihanna is lehet annyira király, mint a Guns N’ Roses.
Tavaly a Keret tehetségkutatójának döntőjébe kerültetek. Milyen tapasztalatokat szereztetek a versenyen?
Azt, hogy fúvósokkal fellépni király! Azon a koncerten egészített ki minket először egy trombitából és egy harsonából álló rezes szekció, ami tök jól működik több számunkkal is. Az akkori vetélytárs zenekarokat már ott megszerettem, nagyon jó bandák voltak a döntőn. A különdíjunk az volt, hogy a Majdnem Híres Rocksulitól kaptunk a menedzsmentben egy kis segítséget, ami hozzájuttatott minket 1-2 kontakthoz.
A te nevedet nemcsak a Twenteesből ismerhetjük, a zenélés mellett újságírással is foglalkozol. Ez hogyan jött nálad?
Ismeritek a nevem az újságírásból is? Durva! (nevet) Gimis koromban határoztam el, hogy újságíró szeretnék lenni, ez azóta sem változott. Polgári foglalkozásomnak ezt képzelem el, mert nem hiszem, hogy zenéből meg tudnék élni, és szeretek is írogatni, úgyhogy valószínűleg ebből fogom etetni a gyerekeimet – bár nem egy aranybánya ez sem, úgyhogy remélem hogy párizsin kívül mást is tudok majd adni nekik.
A magyar VS angol szöveg témakör meglehetősen lerágott csont, nálatok viszont a lemezen megbújik egy magyar dal is. Elképzelhető, hogy lesz folytatás?
Lesz folytatás. Sokan mondták nekünk, hogy énekeljünk inkább magyarul, ami miatt én speciel elég szomorú vagyok, hogy még nem tart ott hazánk angoltudása, hogy simán befogadja az angol dalszövegeket, de aláfekszünk az elvárásoknak. De azért a falat nem kaparom miatta, nagyon sok magyar zenét hallgatunk, és szerintem működik a stílus az anyanyelvünkön is. A legújabb – még nem publikus – dalunk pont magyar szövegű lett, a Dunai Regatta zenei tehetségkutatójának a döntőjére írtuk.
Túl vagytok az első lemezen, pörögnek a koncertek. Hogyan tovább?
Sziget nagyszínpad! Viccet félretéve tényleg valami ilyesmi, nagyon komolya gondoljuk a zenekart és hajlandóak vagyunk érte anyagi és nem anyagi áldozatokat is hozni. Pörgetjük addig, amíg csak lehet. Semminél sem vágyunk jobban arra, hogy több százan ugráljanak ránk fesztiválokon, vagy arra, hogy zenéről diskuráló embertársaink minket hozzanak fel példának, ha éppen valami pozitív zenei élményről mesélnek a haverjuknak.
