A Geek Girl-sorozat szerzője nagyon jól tudja, milyen érzés kilógni: gyerekkorában strébernek, csúnyának és unalmasnak tartották az osztálytársai és egyetlen barátja sem volt. A csúfolódás, zrikálás, megfélemlítés a mindennapjai része volt, mégis azt mondja, hogy a mai tinik helyzete még rosszabb. Vidám interjúnkat a sorozat magyar fordítója, Nagy Boldizsár készítette az Oxfordi Irodalmi Fesztiválon.
Amikor Holly belép a bárba és észrevesz, csak úgy ragyog az arca az önfeledt örömtől. Nyoma sincs rajta a keserves gyerekkornak: inkább úgy fest a Karlie Kloss-friuzájával és a fekete, etnikus ázsiai ruhájában, mint egy modell, aki épp most érkezett Japánból. És tényleg: Holly-t ugyanis 15 évesen felfedezte ügynök, aki modellt csinált belőle, bejárta a fél világot és többek közt elkerült Tokióba is, ahol két éven át dolgozott (sőt, most újabb hónapokra Keletnek veszi az irányt). Az önéletrajzi ihletettségű Geek Girl-sorozat erről az izgalmas periódusról szól, amikor a magányos könyvmoly kezébe veszi a sorsát és a sikeren, hírnéven keresztül megpróbál végre népszerűvé válni. Nem spoiler: bármilyen művelt és csavaros észjárású is a tizenéves hősnő, egyáltalán nem lesz könnyű dolga sem a modellkedéssel, sem a beilleszkedéssel.
A Geek Girl főhősét, Harriet Manners-t cseppet sem érdekli a divat, és csak azért kezd el modellkedni, hogy kiszakadjon a régi életéből. Nálad is ez volt a fő motiváció, amikor tizenöt évesen kifutózni kezdtél?
Holly Smale: Harriet karaktere nagyon sokban hasonlít rám, szeretném leszögezni, hogy a sorozat nem rólam szól. Bár én is olyan szórakoztató, humoros és szerethető lettem volna, és lettek volna nekem is olyan barátaim, mint neki, de én annyira a kiközösítés áldozata voltam, hogy arról nem tudtam volna viccesen, könnyeden írni. A kérdésedre válaszolva: igen, részben azért engedtem a felkérésnek, mert ki akartam szakadni, másrészt pedig igazi geek lányként iszonyú kíváncsi voltam a világra. Szóval amikor megkérdezték tőlem, akarok-e öt nap múlva New Yorkban lenni egy Calvin Klein-fotózáson, én csak annyit fogtam fel az egészből, hogy „Úristen, láthatom New York-ot”, és a szüleim beleegyezése után máris igent mondtam. Mindig is be akartam járni a világot, és a modellkedés ehhez a legjobb alkalomnak bizonyult. Bár csak két évig dolgoztam a divatvilágban, azóta is folyamatosan úton vagyok, és ez rengeteget segített abban, hogy felfedezzem magam és egyre önállóbbá, kiegyensúlyozottabbá, magabiztosabbá váljak.
Ha az embert bántják az iskolatársai, nyilván jó megoldás lehet az is, hogy elmenekül a világ másik végébe, de nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség. Mit gondolsz, mi a leghatékonyabb módja a bullying (=ismétlődő bántalmazás, erőszakoskodás, megalázás) kezelésének? Jó eszköz erre a humor, ami a Geek Girl egyik nagy erőssége?
A humor szerintem minden bajban a lehető legjobb fegyver, ezért is gondoltam úgy, hogy a tizenéves olvasókat, akik esetleg hasonló traumákon mennek át, mint én annak idején, megpróbálom megnevettetni. Tudom, hogy amikor épp bullying áldozata vagy, akkor nehéz kívülről látni magad és nevetni a helyzeteden, de ez sokat segíthet: az önismeret és az önirónia felszabadít! Ezen kívül, bármilyen közhelyesen is hangzik, hinni kell magadban: ha tisztában vagy azzal, hogy milyen értékes vagy, hiába bántanak, egyszerűen nincs hatalmuk feletted. Amit én (és Harriet is) kihagytunk, pedig nagyon-nagyon fontos: ne akarj egyedül harcolni a többiek ellen. Menj és beszélj egy felnőttel a problémáról, és ha azt látod, hogy egy hozzád közelállót zrikálnak, akkor is tartsd észben, mennyire sokat számít ilyenkor a kommunikáció. Ha a bántalmazott tudja, hogy van valaki, akire számíthat, aki megvédi, megvigasztalja, az nagyon sokat jelent. És még egy fontos dolog: sose gondold azt, hogy megérdemled a támadásokat. Nem azért csúfolnak, mert veled van valami baj, hanem azért teszik, mert velük van gáz. Bármennyire is eldurvul a helyzet, ezt sose felejtsd el.
