Dragomán György kisprózáját az író Facebook-oldalán olvastuk, tetszett, elkértük, megkaptuk.
Húsvéthétfő van, tízéves vagyok. Megyek hazafelé az öntözésből, pénzt is kaptam, tojást is jó sokat, jó kedvem van, fütyörészek, a tojásokat egy zacskóban lóbálom. Egyszer csak azt hallom, fut utánam valaki. Mire megállnék és hátranéznék már ott is van mellettem, egy öregasszony, ki is kapta a kezemből a zacskót, te voltál, kiáltja közben, a földhöz vágja a zacskót, most elkaptalak, kiáltja, rátapos. Nézem, a nájlonon át is látom, hogy mind összetört az összes tojás, majdnem sírok annyira dühös vagyok, kérdezem, hogy miért tetszett ezt csinálni velem, a néni megint azt mondja azért mert megismert, én voltam. Rázom a fejem, mondom, hogy nem igaz, közben felismerem, a kakasárus vénasszony az, aki a pattogatott kukoricát árulja. Rákiáltok, hogy nem csináltam semmit, ő meg vissza rám, hogy de igen, én voltam, látta, fél órával ezelőtt odamentem és belefújtam kölnivel a kipattogott kakasba, hogy az egészet ki kelletett dobja, az még mindig pacsuliszagú az egész üvegtartó, soha nem fogja tudni kimosni. Nembaj, most megkaptam a magamét, mondja. Elfordul, otthagy. Állok a tojásokat nézem, tényleg mind összetört. Nem szedem fel a zacskót. Indulok én is tovább, hazafelé. Már nem fütyörészek, a nagy üvegfalú ládára gondolok, ami mindig tele szokott lenni pattogatott kukoricával, elhatározom, hogy másnap visszajövök, és tényleg le fogom önteni a kipattogott kakashegyet, de nem kölnivel, hanem acetonnal.
