A nyulat egy nem macskaformájú macskának hívta. Nem is evett a húsából soha. És nem is nyúl. Nyuszi. A macska meg cica. És a nyuszi, az cica. Magyar ember cicát nem eszik.
Ezt az okfejtését rendszerint húsvét környékén adta elő, de csak akkor, ha olyasvalakivel volt, akinek korábban még nem mondta. Erre nagyon ügyelt: fejben tartani, hogy kinek mit mesélt. Ugyanazokat a sztorikat mesélni ugyanazoknak, az az öregség, nem a ráncok. Ha nem találna új, izgalmas történeteket, a régieket pedig nem felejthetné el bátran, na, akkor kezdődne. Fiatalon halni meg, úgy kilencven körül, ezt tudta elképzelni, mert akkor még ötven évig lehet a felesége annak, akivel negyven évesen ismerkedik meg. Minimum. Két válás után még mindig hisz a házasságban, valójában mindig is abban hitt, ezért volt két férje, nem pedig szeretői.
Legutóbb tavaly mesélte annak a férfinak, akinek jobb lett volna rögtön a megismerkedésük után elmondani, és látni az arcán a csodálkozó lesajnálást, amit ezek a mondatok váltottak ki, és akkor nem pont húsvétkor szakítottak volna, persze most már mindegy, szeptember elején nem jutott eszébe semmiről, de ezután már így fogja kezdeni. Ez fogadalom.
Március közepén regisztrált az összes olyan társkeresőn, ami ingyenes vagy olcsó. Az első adatlapot nagy körültekintéssel szerkesztette, hogy az oldalon jelenlévő férfiak minél pontosabban meg tudják állapítani, van-e kedvük egy ilyen nőnek udvarolni. Jöttek is a levelek, csupa VIP tagtól. JánosVIP, LászlóVIP, AttilaVIP, PéterVIP, AnonymusVIP. Szeretnének ismerkedni, de csak ennyit írtak. Erre nem lehet mit válaszolni. Várt egy bemutatkozást, kérdéseket. Kifejezték az ismerkedés szándékát, a többit meg majd ő megoldja, gondolta a sok VIP, sok rutinnal, akik már megszokták, hogy ennyi bőven elég egy itt kóborgó nőnek. Ő meg nem kezdeményez. Megnézte, kikkel lehetne ismerkedni: leginkább bicikli mellett pózoló, fekete balettruhás emberek, áramvonalas sisakkal a kormányra akasztva, amit a védelem mellett azért tesznek a fejükre, hogy még áramvonalasabbak legyenek, és a légellenállás csökkentésének segítségével maximalizálják a sebességet. De ez csak fizika. Egyébként mindenki nagyon toleráns, őszinte, érdekli a konyhaművészet, a színház, legfőképpen pedig biciklizni és túrázni szeret. Úgy tűnt, mintha a tour de france eddig regisztrált jelentkezőit mutatná be a szervező, akik a fő szponzorok által készített latex kerékpáros mezeket viselik. A következő portálra már csak annyit írt a bemutatkozás rovatba, hogy „nincs biciklim”. Ott senki sem kereste. Aztán egy másik helyen azt kérdezték, mi foglalkoztatja mostanában leginkább, mire ő megírta, hogy azon spekulál napok óta, vajon hogy fogja felfúrni az előszobapolcot úgy, hogy ez egyik kezében a csavarbehajtó, a másikban a csavar, vagyis kellene még egy kéz, vagy egy olyan alátámasztás, amire a polcot teheti, amíg csavaroz. Ugyanitt, a kedvenc könyveként a Karamazov testvéreket jelölte meg. A kudarc garantált volt.
A nyuszis fejtegetést, idén, még mindig nem tudta elmondani senkinek.
Közben nagypéntek lett. Egyedül volt otthon a kutyáival és sonkát főzött. A levagdosott húscafatokkal a kezében indult az etetőtálak felé, mikor rádöbbent, hogy a családtagokként számon tartott kutyáinak nem tisztázott a vallási hovatartozása. Végül arra a gyors következtetésre jutott, hogy mindkettő hívő, de nem vallásos és nekik adta a kezében szorongatott füstölt húst. Isten ennél komolyabb dolgokat is megbocsát, gondolta és ránézett a monitorra, hogy írt-e valaki. Nem, nem írt senki, csak az adatlapját nézték meg. Aztán továbbléptek. Valaki máshoz. Aki hisz a férfi-nő barátságban, és akinek a húsvét egy örömteli ünnep, melynek központi figurája a színes nyuszi meg néhány csibe. Vagy legalábbis ezt a látszatot kelti, mert vagy vigadni vagy sírni tud, ellentétben a magyarokra használt közmondással. Pedig magyar. Ahogy ő is. Sőt. Vidéki. Nagy házzal. Nincs is annál értéktelenebb, mint egy hatalmas, falusi ház. Csak viszi a pénzt. Legalábbis azoknak, akik fűmagot szórnak az egy hektáros földbe és a pajtát garázsnak használják. Ráadásul messze van. Azt mondják. De azt sosem, hogy mitől van olyan messze.
Leszedi a ruhákat a szárítóról, amit azóta használ, amióta elvált. Az egyedülálló nő nem vesz szárítógépet, ha ekkora háza van, az csak marad neki, abból az időből, amikor még azt hitte, olyan nagy lesz a család, hogy nem lesz hová felállítani az állványt. Most meg telerakhatná az egész nappalit. És megint nem telt el nap, újabb üzleti terv nélkül: vállalhatna mosást, ha úgy adódna, amit azzal reklámozna, hogy környezetkímélő tisztítószert használ, olyan illatú öblítővel, amilyet a kliens választ.
Nagyszombat. Egy férfi felajánlja a segítségét. Négy éve van fenn az oldalon, majd ő elmondja, hogyan kell ezt igazán jól csinálni. Közben ismerkednek. Kiderül, hogy a férfi művelt és okos, de sok egyéb kérdéses, ami normális, hiszen csak egy napja beszélnek. Bár állítja, hogy minden barátnője kimagaslóan intelligens volt, mind tudott zongorázni, és villanyt szerelni, mégis azt az érzést kelti, hogy igazán okossal mégsem volt dolga. Három mondat után átveszi a szót: személyiségprofilt készít, azt adja elő. Mindent tud. Ezzel válik gyanússá és unalmassá egyszerre. Olyan, mintha egy háború szárazföldi csatájában úgy akarná megmutatni a bátorságát, hogy először ugrik ki a gyalogság lövészárkának mélyéről. Le is lövik, emberi számítás szerint azonnal. Lapulni gyávaság, kirohanni ostobaság. Dezertálni: az már feltételez némi kreativitást. Az az igazi túlélés. Hagyni a háborúskodást. De ő nem hagyja: versenyez. Harcol. Izgága. Győzni akar.
Jobb hallgatni, és nem szóba hozni a nyuszis dolgot.
Húsvét vasárnap. Csendes ünneplésbe kezd a kutyákkal, mindenki sonkát eszik tojással, és végre autóba ül. Akkor utazik, amikor mindenki otthon van. Indulás előtt törli magát az összes társkereső oldalról és a bizalmatlan, elkeseredett, magányos emberek adatbázisából, amihez még az internetet sem kellett kikapcsolnia.
Húsvét hétfő. Zöld ruhát vesz fel, nagy, sárga virágokkal, amit évekkel ezelőtt kapott, de még sosem volt rajta.
