Bátyi Zoltán mintegy tizenöt éve folytat bűnözéstörténeti kutatásokat. Könyvében a magyarországi kivégzések történetébe nyújt betekintést. Választ keres arra, hogy egyes korokban mi számított olyan bűnnek, amelyet csak kivégzéssel lehetett megtorolni, és milyen emberek voltak azok, akik magukra vállalták, hogy mások nyakába kötelet hurkoljanak.
A szerző így vall minderről:
„Fogja ezt és olvassa el. Ebben megtalálja azokat a rendelkezéseket, amelyekben pontosan szabályozták, hogyan kell bánni a halálraítélttel a siralomházban, a kivégzéskor egészen a temetéséig” – nyomott kezembe egy kicsi, szürke, megkopott könyvet az egykor börtönben dolgozó. Ekkor született meg a gondolat: a börtönök világáról szóló könyveim után megírom a kivégzések történetét azért, hogy maradjon nyoma annak a világnak, amikor ebben az országban az állam még úgy érezte: elveheti mások életét. Beszéltem számtalan akasztáson járt szemtanúval, nyomoztam régen volt kivégzések története után. Választ kerestem arra, egyes korokban mi számított olyan bűnnek, amiről úgy érezték a törvényhozók, csak kivégzéssel lehet megtorolni, és milyen emberek voltak azok, akik magukra vállalták, hogy mások nyakába kötelet hurkoljanak.
Bátyi Zoltánban már írás közben fogalmazódott meg, hogy:
mindent el kell követni azért, hogy ebben az országban soha többet ne vezessenek ember bitófa alá. Hogy miért? Őszintén remélem, a könyvet végigolvasva Önök is pontosan tudják majd.
Az utolsó szegedi kivégzésről a következőket írja:
„Nem tudta magát tartani, ezért őrei, két oldalt hóna alá nyúlva, felemelve vonszolták, különben összecsuklott volna a félelemtől. Arca teljesen eltorzult, tekintete már nem volt emberi, szemei eszelősen meredtek ki, szemgolyója rémülten forgott halálfélelmében. A többi pillanatok alatt lejátszódott. Az őrök egy lépéssel a bitó mellé álltak, kezükből az ítélet-végrehajtók kiragadták a rabot és arccal a bíró felé fordították a fellépő felső fokára állítva, háttal az oszlopnak. A bíró a kezében tartott iratokból felolvasta saját, korábbi halálos ítéletét, és az Elnöki Tanács elnökének a kegyelmi kérvényt elutasító határozatot, „Az ítéletet hajtsák végre!”
Az akasztást követően a szabályzat szerint először 20 perc várakozás után az intézeti orvos lépett oda hozzá, meghallgatva, van-e szívverés. Mi csak álltunk halálos csendben, és csak vártunk, vigyázzban, mozdulatlanul. Életem leghosszabb húsz perce volt. A szemünk láttára szállt el egy élet egy emberből. Akármit is tett, a halál gondolata mindenkit megrendített. Próbáltam feltörő hányingeremet visszafojtani, és lassan éreztem a fejembe kúszó sötétséget, egy mély kutat, melybe egyre inkább körbe-körbe forogva besüllyedek. Megijedtem: nem szabad szégyenszemre nekem, az őrt állónak itt elájulnom. Kiléptem az alakzatból és lassan ellépdeltem a társaim, az ügyészek, a bírák, a főnökök némán rám meredő, kérdő tekintete előtt.
Kint az épület kidomborodó lábazatára ültem le, lábam közé támasztott géppisztolyommal. A szemben várakozó IFA sofőrje a fülkéből gúnyosan mosolyogva nézett rám, de nem érdekelt. Vége volt. Még csak annyit: senki nem fedett meg később a gyengeségemért.” (részlet egy volt börtönőr tiszt visszaemlékezéséből)
Bátyi Zoltán korábban társszerzőként jegyzett több, a büntetés-végrehajtásról szóló kötetet, és ő írta a Marinko – avagy a halál zsoldosa című dokumentumkönyvet.
