A Leveleki Eszter pedagógus nevéhez fűződő bánki magánnyaraltatást mutatja be a budapesti Néprajzi Múzeumban Ellenpedagógia a tóparton címmel pénteken nyíló kiállítás. Az augusztus 31-ig látogatható tárlat az AnBlokk Egyesület és a Néprajzi Múzeum együttműködésében valósul meg, további kutatók és tudományos területek bevonásával, az eddigi kutatási eredmények és a táborok magánarchívumaiban található tárgyi emlékek értelmező bemutatásával.
A Bánkon 1938-1978 között folyamatosan működtetett magánnyaraltatást Leveleki Eszter indította, aki a háború előtti reformpedagógiai gyakorlatok szellemében alakította ki nyári táborait, nagy hangsúlyt fektetve a spontaneitásra, az individuális és közösségi kreativitásra, a közösség „együttes élményformáló” erejére.
A háború után a résztvevők többségükben középosztálybeli gyerekek voltak, ahol sok családban a szülők, a nagyszülők a holokauszt áldozatai és túlélők voltak. Az 1950-es évektől a hivatalos pedagógia és az úttörőtáborok mellett/ellenében a bánki nyaraltatás egyfajta pedagógiai kísérlet is volt, amely a korszakra jellemzően informális, féllegális módon szerveződött, erős személyes kötelékeken alapuló kisközösségként működött.
A kiállítás látogatói megtudhatják, hogy milyen volt a reformpedagógia és a magánoktatás a második világháború előtt, hogyan tolerálták az alternatív nevelési módszereket a különböző diktatórikus rendszerek, milyen volt a bánki időszámítás, kik hordták a medvesapkát és hogy ki volt Leveleki Eszter. A tárlat kurátora Frazon Zsófia. A kutatást az AnBlokk Egyesület 2011 februárjában kezdődött, Ellenpedagógia a Kádár-korszakban című programja indította el, amely az államszocialista évtizedek sajátos szerveződését tárta fel.
Leveleki Eszter (1917-1991) 1937-ben szerzett tanítónői oklevelet a Szent Orsolya Tanítóképzőben, és Nemesné Müller Márta iskolájában kezdett dolgozni, ahol megismerkedett a modern reformiskolai nevelési törekvésekkel. Később magánóvodát nyitott, majd Mérei Verával 1938-ban megszervezte a nyaraltatást a Nógrád megyei Bánki-tónál. A háború után elvégezte az óvónőképzőt, de önálló gondolkodása miatt 1950-ben „szocialista óvodások nevelésére alkalmatlannak” minősítették.
Évekig betanított munkából élt, ám nyaranként folytatta pedagógiai tevékenységét Bánkon. 1961-től a Pest Megyei Csecsemőotthonok központjában állami gondozott gyerekekkel foglalkozott. Tanított a Zsámbéki Pedagógiai Főiskolán, és részt vett a Kabayné Huszka Antónia által szerkesztett, Gyermeknevelés című tankönyv írásában. Elsősorban a nyaraltatás pedagógusa volt, tevékenysége Mérei Ferenc pszichológiáján alapult. Igazi életműve a bánki közösség, amelyet 1978-ig épített, és amelyben 40 év alatt nyaranta több mint 800 gyerek fordult meg.
Pedagógiája a természet közelségén, az egyes korosztályok együttélésén, a demokrácián, a másság elfogadásán, a gyermek és felnőtt egyenrangúságán, a kreatív játékon, az egyéni képességek fejlesztésén és a közösségi élet értékeinek hangsúlyozásán alapult. Az 1950-es évek diktatúrájában Bánkon a szabadság szigetét teremtette meg. Tevékenységéről Nyugodtan tegezz címmel könyv jelent meg, amelyben ő és egykori „gyerekei” foglalták össze pedagógiájának lényegét.
