Megmarkolta a ruhámat és oldalra fordított. Erre biztos az általános iskolából emlékezett, vagy akkor tanították neki, amikor jogosítványt szerzett, az elsősegélynyújtás órán, hogy mi az a a stabil oldalfekvés. Nem aggódtam, pedig úgy tudom, hogy a gerincsérülteket meg sem szabad mozdítani. Persze egyikünk sem tudja, hogy van-e itt gerincsérülés vagy nincs. Közben csörög a telefonja, ájfon, megismerem, még akkor is, ha a régi telefon csengőhangot állította be rajta. Előttem nem titok. A marimba illene hozzá, mint ahogy egy piros lakkcipőhöz egy szép, sötétkék nadrág, de ő úgy választ valami újat, hogy ragaszkodik egy résznyi régihez, talán ha autót cserél, akkor is diadalmasan veszi le az elkoszolódott kulcstartót az új tulaj szeme előtt, amit azonnal felteker a másik karikájára. Kinek kellene egy rongyos figura? Kutya, teve, oroszlán, valami férfias, mindenesetre, legalábbis a felesége így gondolta, amikor neki adta, ő meg szolgálatkészen használja azóta. Nem veszi fel a telefont. A karomat az aszfaltra teszi. Meleg a keze a hidegben. Azt képzelem, hogy kávéillatú, és észreveszem a vérszagot. Most meg kellene ijednem, de ez csak egy gondolat. Legyen inkább egy randi és régi Paco Rabanne illat, rajtam meg Dior. Dior, dió, papírhéjú dió, ne mássz fel a fára, mert ha leesel, kitöröd a nyakadat. Öt éves lehettem. Éhes voltam. Mégis fel kellene mászni és nem leesni. Amikor senki nem lát. Tervek, éhség, újabb tervek, amikben mindig benne van a nyaktörés lehetősége. De nem történt meg. Eddig. Pedig most még éhes sem voltam. Távolról hallom, hogy emberek beszélgetnek. Kicsit olyan, mint amikor a forma 1-re alszom el, és már félálomban vagyok. Egy ideje senki nem ér hozzám. A telefonos elment? Férfi volt, szerintem. Vagy csak hozzájuk rendelem a cselekvést, az is lehet. A nők a kocsijukban ülnek és várnak, hogy megoldódjon minden. Ahogy én is. Csak nem az autóban. Van valami megnyugtató ebben a mozdulatlanságban. A teljes tehetetlenség átható békessége. És akkor meghallok egy kérdést: te kivel vagy? És újra. Kivel jöttél, kisfiam? Úristen! Ez az én gyerekem! Van egy gyerekem! A Tibike! Akivel vásárolni indultam, és ahelyett, hogy most azon veszekednénk, hogy megehet-e még egy túrórudit, itt járkál zavarodottan, mint ahogy a strandon az elveszett gyerekek, akik félelmükben még sírni sem mernek. Ismerem ezt a gyerekarcot. Fel akarok kelni, de nem tudok. Szólni akarok, hogy nincs semmi baj, pedig nagy baj van. Az sem megy. Megmozdulnék, legalább, de hiába próbálom. Akkor felébresztem magamat! Biztos csak álmodom ezt az egészet. Nem, úgy tűnik, nem álom. Valahogy ki kellene hangosítani a gondolataimat, ha nem tudok beszélni. Lehetne a mentőautóban egy ilyen készülék, amit rám csatolnak, vezetékekkel és vákuumos érzékelő tappancsokkal, hogy a Tibikéhez a saját anyukája tudjon szólni, hogy ő hazudjon neki most valami nagyot, csak hallja a hangját, azt, amit már akkor is hallott, amikor még meg sem született. Ezen a hangon bármit lehet mondani, mert mindent elhisz neki. Ígéretet kellene tenni, hogy érte megyek. Nagyon hamar. Amilyen gyorsan csak tudok. Nem biztos, hogy holnap, de sietni fogok, ahogy bírok. Az sem biztos, hogy a hétvégén. A szülőnek mindig pontos választ kellene adni, mert a gyerek akkor is számol, ha még nem ismeri a matematikát. Ezért most azt találnám ki, hogy kedden. Keddre biztos ott leszek. És addig minden héten hétfő után szerdát mondana neki valaki. Ő meg várna, és rosszul tanulná meg a hét napjait.
Ne nyúlj hozzá! Még él!
