Tegnap ott szakítottuk félbe a Batthyány Gyuláról szóló interjút, hogy a magyar nemesség életképtelenségének milyen következményei voltak. A bohém művészlét nem zárja ki a mély és komoly hazaszeretet?
Nem jutott volna eszembe egy festő politikai nézeteiről faggatózni…
Batthyány Gyula nem exponálta magát politikailag, de ő maga is németellenes volt és royalista. Visszatérve a disszidálás kérdésére, ez egy olyan társaság volt, aminek az értékrendjét – ha értjük is – ma már nehezen tudjuk átérezni. Sokan közülük úgy gondolkodtak, hogy nem hagyhatják el a hazájukat, még akkor sem, ha itthon csak szenvedés vár rájuk: „ha mi elmegyünk, ki marad itthon?” – ez volt az örök dilemma.
Az amerikai Elizabeth Arden (1878-1966), a kozmetikai-ipar multimilliárdos nagyasszonya – aki állítólag szerelmes volt Batthyányba – 1956-ban tízezer dollárt küldött, hogy valaki csempéssze ki Batthyány Gyulát.
Ez vajon csak legenda?
Nem, az állambiztonsági iratok között is találtam erről adatokat. Amikor Batthyány Bálintot, a festő fiát letartóztatták 1959-ben, akkor beültettek mellé egy álrabot a cellába. Az ő jelentéseiből kiderül, hogy az Arden-sztori tényleg igaz. Ahogy az is, hogy Batthyány Gyula nem volt hajlandó elhagyni Magyarországot.
Batthyány Bálint 1956-ban Pongrácz Istvánnal együtt próbált átszökni Ausztriába a zöldhatáron. Arról volt szó, hogy viszik a festőt is… egyenesen Elizabeth Ardenhez Amerikába. „Vénségemre nem leszek egy amerikai milliomosnő pincsikutyája” – mondta a szökési lehetőséget elutasító gróf.
A büszkeségen túl, mi motivál egy ilyen – számomra irracionálisnak tűnő – döntést?
Más nevelést kaptak, más értékrendet követtek. Az is furcsa lehet mai szemmel, hogy ezek az arisztokraták, akik minden további nélkül kihúzhatták volna magukat az első világháború, pláne a frontszolgálat alól, elsőnek jelentkeztek, és sokszor kifejezetten az tűzvonalba kérték magukat.
Lehet, hogy néha megfordult Batthyány Gyula fejében, hogy el kellene menni, de valószínűleg árulásként élte volna meg. A következő generáció, például Batthyány Bálint már másként gondolkodott: ő el akart volna menni! 1956 végén néhány társával, többek között Bilicsi Tivadarral és családjával együtt neki is vágott a határnak. A menekülő csoport egyik ma is élő tagja mesélte nekem, hogy végül azért kapták el őket, mert a színész felesége meglehetősen termetes volt, és nagyon lassan gyalogolt.
Hány emberrel találkoztál azok közül, akik ismerték még a festőt?
A kiállítás megnyitójára is eljött például Batthyány Bálint, akinek a keresztapja a festő azonos nevű fia volt. Ő azt mesélte, hogy bár csupán kisgyerekként ismerte a festőt, de arra határozottan emlékszik, hogy esténként, a közös családi imánál szinte mindig fohászkodtak Batthyány Gyula gyógyulásáért. Gyerekként sokáig nem értette, hogy miért kell a láthatóan egészséges, sőt rendkívül életvidám Gyula bácsiért imádkozni. Persze később ráébredt, hogy az ok a festő átlagtól eltérő szexuális érdeklődésében rejlett.
Hogyan élt ez a sikerhez, csillogáshoz szokott ember az második világháború után, amikor mindenét elvették?
Polgárdiban abba a házba fogadták be, melyet korábban ő ajándékozott az inasának. Mondhatjuk, hogy hálából-szívességből helyet adtak neki. Volt egy szobája, egy kanapéja, s ott éldegélt egyik napról a másikra. A könyvben hosszan idézem Andrássy-Pallavicini Borbálát, aki az ötvenes években Polgárdiban meglátogatta a festőt. Leírja, hogy a napok azzal telnek, hogy reggeltől estig készíti a történelmi kompozíciókat.
Akkoriban? Minek???
Valószínűleg ez valamiféle önterápia volt. Már a negyvenes években elkezdte a sorozatot, ami teljesen őrült vállalkozásnak tűnik. Körülbelül kétszáz lapot tervezett a világtörténelem legkülönbözőbb eseményeiről. Egészen elképesztő, sűrű alkotásokat! Minden egyes alaknak történelmi jelentősége/szerepe van, valós helyszínekkel, gondosan ügyelve a ruházat hitelességére. Egy-egy lapot nagyjából három héten át rajzolt reggeltől estig. Arról viszont tényleg nincs fogalmunk, hogy milyen funkciót szánt volna ezeknek a lapoknak. Önálló alkotásként borzasztó súlyosak, Andrássy-Pallavicini Borbála szerint, ha egyet megnéz az ember, akkor napokra kifárad. Én magam arra tippelnék, hogy esetleg illusztráció lehetne, de ahhoz hatalmas könyv kellene, mert rettentő sűrű rajzolatú, alakokkal teli képek ezek. Gyanítom, hogy nem is érdemes funkciót keresni, túl azon, hogy az alkotás volt az, ami napról-napra életben tartotta. Sok megsemmisült ezek közül a lapok közül is. Állítólag, amikor Batthyány Gyulát bebörtönözték, akkor Polgárdi utcáin a szél vitte az ilyen lapokat. Az viszont nagyon jó, hogy folyamatosan kerülnek elő elveszettnek hitt alkotások: legutóbb külföldön bukkant fel jónéhány ezekből a történelmi lapokból.
A könyvből és a kiállításról is érezhetjük, hogy milyen nagyságrendben hiányoznak alkotások az életműből. Lehet a hiányt számszerűsíteni, becsülni, arányosítani?
Én úgy becsülöm, hogy az életműnek körülbelül a húsz százaléka az, ami megvan. Van például egy nagy fotóanyag az 1914-es kiállításáról – nem mellesleg Balogh Rudolf készítette a fotókat –, amiben nagyjából harminc kép szerepel. Ezek közül ma hatról tudjuk, hogy hol van! Ezen felül én összegyűjtöttem a fellelhető korabeli reprodukciókat, ami nagyjából százharminc képet jelent. Ebből ma száz nincs meg! Ezek az aránypárok azt hiszem, elég jól mutatják, hogy micsoda veszteségről beszélünk.
A történelem viharaira fogjuk ezt?
A múzeumok és közgyűjtemények soha nem vásárolták célzottan, talán nem túlzás, ha azt feltételezzük: tudatosan nem vásárolták. A vevői viszont abból az elitből kerültek ki, amelyik tudatosan tönkre lett téve, el lett üldözve Magyarországról. Egyrészt a lipótvárosi, gazdag, zsidó származású nagypolgári réteg, ahol a feleségek imádták Batthyányt… őket elvitték 1944-ben. A másik vevőkör az arisztokráciából került ki, az ő sorsuk pedig a vagyonelkobzás, a kitelepítés, a disszidálás lett. Jó esetben külföldre menekítették a képeiket. A kötetben is szerepel egy kép az Ullmann-palotában rendszeresen összeülő „keddi társaságról”, ha végignézed a nagyjából húsz szereplőt, akkor kirajzolódik a történelem iszonyata. Nem nagyon van olyan, akinek megadatott a békés, rendezett, magyarországi öregkor. Az egyik a Gulágra került, a másikat a németek vitték el, a harmadikat kitelepítették… De, ha azt megnézzük, hogy a Batthyány által megfestett gyönyörű, mondén nőkre később milyen sors várt, az is elképesztő! Az ábrázoltak közül, aki túlélte a második világháborút, az mind disszidált. Talán a zongoraművésznő, Ticharich Zdenka az egyetlen, aki itt maradt. Így lett ennyire lyukacsos ez az életmű.
Kerülnek elő képek?
Én magam nem kezdtem szisztematikus nyomozásba, de az biztos, hogy maga a műkereskedelem a leghatékonyabb keresőeszköz a lappangó képekhez. Ez egy egyszerű mechanizmus: ha elég magasak az árak, és elérnek egy ingerküszöböt, akkor már a külföldön, jólétben élők is hajlandók leakasztani a képet a falról. Az utóbbi időben az előkerülő jelentős képek döntő többsége külföldről jött vissza. A Rosita Serrano portré is így került haza Dél-Amerikából. A külföld – az emigránsok miatt – igazi csodákat rejthet. Holtbiztos, hogy fontos képek fognak még előkerülni a közeljövőben.
