Egy korty maraton
(A víz világnapja van ma, ebből az alkalomból közöljük a tavaly meghirdetett „Életem a víz” című országos novellapályázat díjnyertes tárcáját.)
Írta: Bátyi Zoltán
– A negyvenedik kilométernél rontottam el, de mi mást tehettem? Ott loholt nyomomban a svéd, nyakamon táncolt a lehelete, rettegtem, hogy hosszú lábaival egyszer csak elsuhan mellettem, nyomát sem találom. Futnom kellett, mert ez az utolsó versenyem, amikor akár nyerhetek is, igen, én, aki soha egyetlen maraton után nem álltam még dobogóra, de nem is állhatok, ha az utolsó frissítőállomásnál tülekedek azért a pohár vízért. Pedig egyetlen kortytól biztos új erőre kaptam volna, és most nekem is lenne nyálam, de már szám sincs, csak egy bőrdarab, arra is cserepet repesztett a Nap – dörömböltek agyában a gondolatok. Nem is gondolatok voltak azok, sokkal inkább egymásra zuhanó képek gyerekkorából, amikor a Tiszában fürdött, és félpercenként bukott alá a szőke habokba, iskolai kirándulásról, ahol a tanára tenyérrel merített a patakból, és mosollyal kínálta a világ legtisztább vizét, ő meg csak itta a patak jéghideg ajándékát, még ujjairól is lenyalta a csöppeket.
– Már csak egy kilométer! – üvöltötte valaki a tömegből, de ő nem hallotta, mert kiszáradt a dobhártyája, könnyezni sem tudott, mint ahogy sírni sem, mert testéből eltűnt a víz. Haragudott lábai mohóságára, mert azok nem vízhez vezették, hanem a győzelem vágyától megrészegülve nyelték a métereket, átkozta az álmait, amik annyira szomjasak voltak élete első nagy győzelmére, mint ő most egyetlen korty vízre, ami nem is víz, hanem csók a szájnak, és balzsamként csorogna le a torkán. De víz már nincs, csak egymást követő léptek és ujjongó tömeg, aki a győztest élteti.
Észre sem vette, hogy elsőként szakította át a célszalagot.
Csak futott tovább, dehogy érdekelte arany medál csillogása. Kiszaladt a városból, elfutott a hegyekig, sziklákon loholva kapott görcsöt minden izom a lábában, de megtalálta a patakot. Egykori tanára várta megöregedve, ráncos tenyerében löttyenő patak vizén ugrándozott ezernyi napsugár. Fonnyadt karok emelték az ujjakból formált tálat a szájához, és a futó, aki megnyerte élete legfontosabb versenyét, és akit ezrek akartak ünnepelni, de sehol nem találták, hatalmas kortyokban nyelte a patak vizét még akkor is, amikor már csillagokkal díszített fekete takarót húzott feje fölé az éjszaka.
