Keveseknek adatik meg, hogy a saját életmű-kiállításukon részt vegyenek. Korunk Bartókja azonban megérhette, hogy kiállítást rendezzenek munkásságából.
Hogy mivel éri el valaki, hogy a Nemzet Művésze legyen? Mindenekelőtt fáradhatatlan, lelkesítő és értéket közvetítő munkával. Kallós Zoltán életművét a Skanzen három kiállításban dolgozza fel, s szeptember 13-ig látogatható a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.
A kiállítás bemutatja Kallós Zoltán népdalgyűjtő munkáját Erdélyben és Moldvában, a segítő társakat, az eszközöket és a tárgyi környezetet, ahonnan az adatközlők, idősek és fiatalok jöttek.
Jött a milicista, de nem szakadt meg a táncház… a rakott szoknyámmal takartam le a magnetofont, míg el nem ment.
– olvasható egy táncházbéli leány leírása, érzékeltetve, hogy nem volt könnyű a 70′-es években gyűjteni a román állam akarata ellenére. Kallós Zoli bácsinak a saját visszaemlékezései is olvashatók a gyűjtés kezdeti szakaszáról.
Kaptam Kodálytól egy magnót ajándékba, amikor legelőször voltam kint. Szalagot pedig vettem, amennyi pénzem volt, s Martin György küldött folyamatosan.
Másrészt a kiállítás arra irányítja a figyelmet, ami annak idején Bartók és Kodály, majd a 20. század második felében Andrásfalvy Bertalan, Martin György vagy a nemrég elhunyt Erdélyi Zsuzsanna figyelmét újra fölkeltette. Ez a magyar folklórkincsünk: a népzene, a néptánc, a népballada, az archaikus imádságok. Minden, ami a modern világtól egy kissé lemaradt vidékeken, elsősorban Erdélyben és Moldvában, a falvak egyszerűen, józanul és tisztán gondolkodó embereiben él, jó pár emberöltő óta.
A kiállítás bevezet a magyar folklór világába, jó alkalom arra, hogy tudatosítsa bennünk a gyökereinket.
Addig leszünk magyarok, míg magyarul éneklünk és magyarul táncolunk, mert ez a kultúra tartott meg minket.
Az idén nyolcvankilencedik évébe lépő néprajzkutató, balladagyűjtő Kallós Zoltán majd’ kétszáz embert vonzott a Skanzenbe, ahol mostantól szeptemberig látható lesz az ő életművéből alkotott kiállítás.
Egy fiatal és egy idős mezőségi népdalénekes is énekelt a megnyitón. Olyan természetes, megilletődött és megható volt az a néhány ének, a ballada, a keserves, hogy az énekek utáni katartikus csendben érezhető volt: szívből jött, és szívhez ért az ének. Az énekek mellett zenélt a Muzsikás együttes is, melybe a visai Erzsi néni spontán ‘rikótgatott’, s a nagybányai gimnázium énekkara is előkerült váratlanul, akik Zoli bácsi kedvéért jöttek el, s két népdalt énekeltek el.
Nagy László írta a Balladák könyve első kiadása kapcsán, melyet most újra, kibővítve, cd-melléklettel adtak ki:
Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Kápolnavirágok, mennybe vitt lányok, befalazott nők meg bagolyasszonykák szorítanak.
Ez a férfi egymaga többet lejegyzett balladát, mint az előtte járók együttesen. Pedig lakása sincs, semmije sincs. Ezért minden az övé. Ilyen ember a legjobb őrködő, virrasztónak a leghűbb.
Erre szólít fel a kiállítás: nézd meg, ámulj el a magyar kultúra gazdagságán – és járj utána magad is, mert te fogsz gazdagodni belőle. Hallgass, olvass magyar népballadákat, hallgass népdalokat – még élnek, és ha hallgatjuk, élni is fognak.
Kallós Zoltán gyűjteménye, az eredeti hangfelvételek nagy része bárkinek elérhető online a Kallós Archívumban, de a Fonó Records újra kiadja a felvételekből készített válogatást.
