Szávai Géza: Ragyog az ég, akár az aszfalt. Pont Kiadó, Budapest, 2014.
Szávai Géza érdekes kísérletre hívja az olvasót Ragyog az ég, akár az aszfalt című könyvében. A Székelyföldön született író egyik gyermekkori elbeszélését ásta elő, amelyben 12 évesen egy traumatikus élményét örökítette meg.
Az 1962-ben füzetbe vetett Tekintet című elbeszélésben az ifjú Szávai Géza édesapjának betegségét és egy iskolai felelősségre vonást örökített meg. A 12 éves fiúban talán két dolog dolgozhatott: egyfelől az apa iránt érzett aggodalom feldolgozása és az elvesztésétől való félelemnek a kiírása; másfelől ott lebeg a fiú saját életének mitizálása és kapcsolatainak letisztázása a világgal. Jól mondom?
Nem biztos. Szávai Géza magával is viaskodik, illetve keresi az okot, hogy vajon mi vihette ifjúkori önmagát az írásra. Ez talán a legnagyobb rejtély, hiszen az ember kamaszkorában valamilyen formában gyakran adja írásra a fejét (oké, a legtöbbször lírában – erről Szávainak is van egy mókás története), de a miértje nem egyértelmű. Az elismertség keresése sem lehet egyértelmű indíték, hiszen:
Amikor befejeztem írásművemet, nem tudtam mihez kezdeni vele. Irodalomnak szántam ugyan – de nem közönségnek. Hogy a fejemben mégis motoszkálhatott a közlés-inger, nyilvánvaló: ezért „társadalmasítottam” a sztorit, kevertem bele a szervezeti életet, az osztaggyűlést, tettem pozitív hőssé a fiáért pofozkodni induló „kollektivistát”, akiről akkoriban ’61-62-ben csak „szépet és jót” lehetett olvasni… És lelepleztem finoman, két mondatban egy kulákgondolkodású elemet…
– írja Szávai Géza. Komikus paradoxon tehát, hogy ugyan nem a közönségnek szánta a művet, valamilyen módon azonban mégis számolt a kor elvárásaival. Márpedig az már eleve bravúr, hogy egy 12 éves fiú a saját történetére rá tudja vetíteni a sematikus irodalmi elvárásokat. (Ha már Románia: 23 évvel idősebb kollégája, Sütő András ekkoriban próbál saját sematizmusától minél messzebbre jutni. Nem is publikál túl sokat a hatvanas évek elején.)
Hatodikos koromban tudnom kellett, mi az irodalom. Úgy írtam meg ezt az elbeszélést, ahogy megírhattam: ahogy olvasmányaimból képzetet alkothattam az irodalomról – és e képzet sugallta formába önthettem, amit megírni szándékoztam. Ezzel a „felelősséget” magamról némiképp a tőlem sokban függetleníthető irodalom-környezetre háríthatom.
A Ragyog az égben a másik érdekes szál a szerző saját írásművével való viszony. Szávai először 28 évesen olvasta újra történetét, hogy aztán 6 évvel később ismét megpróbálja jobban megérteni egykori önmagát. „Az elbeszélés újraolvasása számomra kínos” – írja 28 évesen. Nem csodálkozom, én gyakran azt is letagadnám, amit egy hete írtam; nemhogy azt, amit kamaszként körmöltem le egy füzetbe. Még akkor is, ha az egykori szerző mondanivalójának tisztasága megkérdőjelezhetetlen. Vagy nem az? Ez sem egyértelmű, Szávai Géza ezen is morfondírozik, mi pedig morfondírozhatunk vele együtt.
Szávai Géza egy délután alatt elolvasható könyvének bölcsen komótos tempójával kellemes olvasmány. És az, hogy valahogy nem lehet amellett elmenni, hogy hiába sorolja fel Szávai Géza ifjúságának megannyi apró bűnét a Ragyog az égben, mégis átsüt a lapokon az, hogy Szávai olyan író, akit jó hallgatni.
