Nagy ajándék, hogy a gondviselés újra és újra megajándékozza Magyarországot, a magyar népet olyan emberekkel, akik képesek arra és elég erősek ahhoz, hogy egyben tartsák azt, amit talán kisszerűbb sorstársaik életében egymást kizáró ellentétnek érzékelünk – partikularitást és egyetemességet, lokálist és univerzálist, egyszerűt és nagyszerűt, magyart és európait, hitet és tudományt, anyaságot és tudósi hivatást – és képesek megőrizni a keresztény hit egységét.
– mondta búcsúztatójában Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Amikor Erdélyi Zsuzsanna tudós volt, akkor jámbor hívő is volt, amikor jámbor hívő volt, akkor igényes tudós is. Előhozta azt, ami a miénk, csak éppen fogalmunk se volt róla, legfeljebb sejtésünk: az imát, a rigmust, amely összeköt bennünket évezred előtti magyar önmagunkkal, a középkori európai ember üdvözülés utáni vágyával. Ő ezt szemünk elé adta, a lelkünkbe: ősanyáink hitét, félelmét, bizonyosságát
– tette hozzá Balog Zoltán.
Ha csak annyit megtanulnánk tőle, hogy a jó, nemes ügyben jó szövetségeket tudjunk kötni, társakat vonzani, közösséget építeni, közösséget megőrizni a munkánkkal, az életünkkel, de jó lenne!
– fogalmazott. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke Erdélyi Zsuzsannát méltatva azt mondta:
erősen hisszük, hogy ő egyike volt azoknak a küldötteknek, akik nem csupán léteztek, hanem feladatukkal érkeztek valahonnan, és tartoztak valahova, és a köztes több mint kilenc évtizedre a magyar néprajzművészet kölcsönkapta őt felfoghatatlan hatalmú megbízójától, egyben ajándékul az akadémia is.
Fekete György szerint Erdélyi Zsuzsanna bizonyíthatóan a magyar kultúra és művelődéstörténet egyik legzseniálisabb vándortudósa és egyben napszámosa volt, szinte felfoghatatlan teherbírással, páratlan intenzitású ösztönvilággal és kristálytiszta aggyal, tájékozódó képességgel a múlt titokzatos ösvényein, olthatatlan szeretettel a szűk család, a tágas szakmai közösség és a határtalan haza kincseket rejtő zugaiban.
Mindezt gyengéket bátorító szeretettel, tévedőket intő szigorral és méltó haraggal tette, ha hazugságon kapta a kalandor vámszedőket.
– emlékezett, hozzáfűzve, hogy „a Magyar Művészeti Akadémia ereje tőle is származik”. A római katolikus szertartást Bíró László tábori püspök vezette, Balog Zoltán és Fekete György mellett búcsúbeszédet mondott Voigt Vilmos néprajztudós és Dávid Katalin művészettörténész. Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született 1921. január 10-én. Szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozott, 1968-tól az archaikus népi imádság középkori eredetű szöveghagyományát, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött, és 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét. 2002-ben csatlakozott az MMA egyesülethez, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia köztestületének rendes tagja, 2012 és 2014 között a népművészeti, néprajzi tagozat vezetője volt. 2014 őszén munkájáért a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesítették.
A vallásos néphagyomány és szövegfolklór, a szóbeliség-írásbeliség kapcsolatának legnagyobb hatású kutatójaként a népköltészet szimbolikája és az archaikus apokrif népi szövegek kutatása terén elért, európai összefüggéseket is feltáró munkásságáért 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet. Legismertebb művei közé tartozik az Adatok a magyar népköltészet szimbolikájához (1961), a „Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok” (1974), az Aki ezt az imádságot… Élő passiók (2001) és a „…Századokon át paptalanúl…” (2011) című kötet. Erdélyi Zsuzsanna munkásságát számos díjjal ismerték el, megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét (1991), a Magyar Köztársasági Emlékérmet (1992) és a Kossuth-díjat (2001) is.
