A gravitáció – ami mindig kiveri a biztosítékot
Írta: Kiss J. Zoltán, független kvantumenergia-kutató
Amikor a hallgatóságomnak a téridőről, az anti-folyamatokról, a kvantumkapcsolatokról és más, hétköznapi értelemben szokatlan dolgokról beszélek, akkor tulajdonképpen minden rendben megy. Figyelnek és bár látom a szemükön, hogy bizonytalanok ugyan, de foglalkoztatja őket az, amit hallanak: Ez igen. Ez talán lehetséges! Tényleg? Vagy talán mégsem…?!
A helyzet azonban az, hogy a magyarázatok kapcsán szinte mindig szóba kerül a gravitáció is. És akkor elszakad a cérna.
Amikor azt mondom, hogy az a nézetem, hogy nem mi esünk a földre, hanem a föld „esik” a lábunk alá, akkor az már túl sok. Utána általában gyorsan vége a beszélgetésnek.
Az indítéka ennek az írásnak egy, a Librariuson nemrég megjelent hír arról, hogy az Antarktisz jege olvad. Mert itt az újabb bizonyíték.
Az általános relativitás -elmélet a gravitációról szól, de nem ad egyszerű választ arra az egyszerű kérdésre, hogy miért éri el egyszerre a földet az azonos magasságból egyszerre elejtett vasgolyó és műanyaggolyó. A vasgolyó az fél kiló súlyú a műanyaggolyó meg csak tíz deka. Ami a föld felé „esik”, az gyorsul. Akkor pedig a newtoni második főtörvény szerint azonos erőhatás esetén – mert a gravitációs hatás azonos, hiszen az egyik kezemben a vasgolyó van, a másikban pedig a műanyaggolyó – ami nehezebb, annak lassabban kellene gyorsulnia, vagyis a vasgolyónak később kellene elérnie a földet. Ehelyett azonban egyszerre koppannak.
Ha azonban a szemléletünkön változtatunk és azt mondjuk hogy a gravitáció az nem a föld vonzása, hanem éppen ellenkezőleg, a föld gömbszimmetrikus gyorsuló tágulása, expanziója, akkor minden rendben van, hiszen akkor tulajdonképpen mi együtt gyorsulunk a földfelszín gyorsulásával, és ha elejtek valamit, akkor az mindaddig nem gyorsul, amíg azt a földfelszín újra el nem éri. Vagyis igazából nem az elejtett tárgy gyorsul a föld felé, hanem a földfelszín gyorsul a tárgy alá.
És itt vagyunk újra teljes mellszélességben a relativitásban.
De ha öt méterről engedem el a golyókat, kérdezhetjük, az egyből öt méter tágulást jelent. És a világunk keletkezése óta nagyos sok öt méter volt és nagyon hosszú időn keresztül?!
Az hogy számunkra a föld felszínén ez a föld tágulási folyamat időben és mért távolságban mit jelent az a mi legteljesebb magánügyünk – válaszolhatjuk. Az esemény, mármint a föld gömbszimmetrikus gyorsuló tágulása egy és ugyanaz a plazmának is, ami ezt a gyorsulást a föld belsejében hajtja és nekünk is, akik ennek a föld felszínén részesei vagyunk. A különbség „csak” a téridőben van. És az a mi esetünkben összemérhetetlenül kisebb intenzitású. Ez pedig azt jelenti, hogy időben is és mért távolságban is hosszabb, mint a plazmáé. Ennek az az oka, hogy más a kvantum kommunikációs sebességünk. Ez olyan, mint a gyermeklánc játék. A játék ugyanaz minden gyerek számára, de amíg a középpontban és annak közelében a gyerekek szinte meg sem mozdulnak addig az a szegény, aki a lánc végén van, szinte elhagyja a lábát a kanyarban.
A plazma kvantumkommunikációs sebessége végtelen nagy, a miénk pedig 299,792 km/sec, a fény sebessége a földön mérve.
Az elemi folyamatevolúció egyik végpontja a plazma a föld belsejében. A másik végpontja pedig a hidrogén folyamat. Ami a kettő között van, az a végtelen számú elemi folyamat ciklus.
Azok az elemi folyamatok, amelyek kvantum-kommunikációs sebessége kisebb, mint a miénk a föld felszínén, azok gázneműek lesznek – lásd hidrogén-, hélium-, oxigén-, nitrogénfolyamatok – mert a földi gravitáció felgyorsítja őket. (Nem mechanikusan, hanem a kvantum kommunikációs hatás eredményeként.) De van olyan helyszín is, ahol a földfelszín feletti és a földfelszín alatti elemi folyamatok kvantum-kommunikáció sebessége jelentősen különbözik. És ott víz van!
Megdöbbentő csodálattal olvastam az ’Ótestamentumban, a Teremtésben’ a második (!) bekezdést:
A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
A víz az a közbenső közeg, ami összeköti a föld felszín alatti és a föld felszín feletti kvantum-kommunikációt, biztosítja a folytonosságot, hogy a kvantum-kommunikációs sebességnek ne kelljen „lépcsőt ugrania.” A vízben kimért fénysebesség jelentősen kisebb. Vagyis a víz áthidalja a földfelszín alatti és a földfelszín felett kialakuló kvantumtér kvantum-kommunikációs sebesség különbségét.
Az antarktiszi jégolvadás pedig az elemi evolúció része. A megnövekedő kvantum-kommunikáció egyfajta konfliktust is eredményez, és a konfliktus hő fejlődésével jár. Úgyhogy nincs mit csodálkozunk és megijednünk. Ez egy olyan változás, ami még a mi téridőnkben is érzékelhető.
Isten ments, hogy én bármilyen tudományos fórumon az Ótestamentumot megemlítsem. Az általam képviselt gravitáció-szemlélet már anélkül is kiveri a biztosítékot. Pedig a Pound-Rebka-Snider kísérlet még kvantumtudományi bizonyítékát is adta ennek a hatvanas években. A föld felszíne felé irányított és a földfelszínnel ütköző kvantumszignál frekvenciája megnövekszik. A földfelszínről leadotté, pedig csökken. Egy konfliktus még a hétköznapi életben is akkor keletkezik és a frekvencia akkor növekedik, ha valaki vagy valami velünk szembejön.
A kutatásaim és a számításaim azt mutatják, hogy van egy másik út, egy másfajta fizikai személet is, mint amit megszoktunk, és ami belénk ivódott. Mai világunkban most még a csodának is könnyebben hiszünk, mint egy másfajta valóságnak csoda nélkül.
„Akkor pedig a newtoni második főtörvény szerint azonos erőhatás esetén – mert a gravitációs hatás azonos, hiszen az egyik kezemben a vasgolyó van, a másikban pedig a műanyaggolyó – ami nehezebb, annak lassabban kellene gyorsulnia, vagyis a vasgolyónak később kellene elérnie a földet.”
Ez még csak nem is relativitás elmélet, hanem Newtoni fizika.
Az erőhatás nem egyforma, hiszen a gravitációs erő a tömeg(ek) függvénye:
F = (G * m(Föld) * m(golyó)) / r^2
Mint látható a golyó tömege ott van a képletben. Ez azért fontos, mert a golyó gyorsulása a rá ható erő és szintén a golyó tömegének függvénye, azaz:
a = F / m(golyó)
ezt átrendezve az erőre
F = a * m(golyó)
Az két egyenletet egyenlővé téve
a * m(golyó) = G * m(Föld) * m(golyó) / r^2
Látható, hogy az egyenlet mindkét oldalát egyszerűsíthetjük a golyó tömegével. Ezután az
a = G * m(Föld) / r^2
képletet kapjuk, azaz látszik, hogy a golyó gyorsulása független a golyó tömegétől, tehát a newtoni fizika szerint, egyszerre kell földet érniük.
Ha ebbe az egyszerű képletbe behelyettesítjük a gravitációs konstans értékét a Föld tömegét és a Föld sugarát (távolságunk a Föld tömegközéppontjától, ha a Föld felszínén állunk), megkaphatjuk azt az általános iskolából ismert kb. 9.81-es értéket, mellyel a felszínhez közel leejtett tárgyak a saját tömegüktől függetlenül gyorsulnak a Föld felé.
Kedves Takács Bálint Úr,
Köszönöm megtisztelő észrevételét. Igen, pont ez az én problémám!
Amivel Ön szíveskedik érvelni, az a Newtoni képlet, amiből az következik, ahogyan azt a magyarázata is kiválóan bemutatja: hogy a gravitációs erő az a tömegek függvénye. És igen, kijön a 9.81 is, hiszen éppen ezt adják a beírt paraméterek és az empirikus gravitációs konstans.
Ahogyan azt fentebb is állítom, az én problémám az, hogy az eredmény, az tömegtől függetlenül mindig ugyanaz. Ha a gravitációs kölcsönhatás kialakul, akkor van az egyik oldalról az állandó gravitáció, a másik oldalról pedig az adott tömeg, aminek szintén van bizonyos fajta gravitációs hatása. Én ezt kvantum kommunikációnak mondom a gravitációs kvantum hatás és az elemi kvantum hatás között. Ami pedig ennek eredményeként kialakul az a két kvantum hatás függvénye. Ezzel szemben a konvencionális magyarázat az, hogy az eredmény az a tömeg hatásától független. És most a kérdés: miért? Mert ezt adják az erőképletbe beírt föld paraméterek és az empirikus gravitációs konstans?
A bemutatott képlettel kapcsolatban:
Mi van ha m(tömeg) > m(Föld)? akkor mi esik merre és milyen gyorsulással?
Mi van ha lim/m(tömeg) /=0 ? Van blue shift vagy nincs? vagy red shift van? (Én nem definiálok tömegeket, mert kutatásaim szerint a tömeg egyfajta folyamat állapot intenzitás, de a képlet az tömegekről szól, így ahhoz akarok igazodni.)
Hogyan viszonyul a lim/m(tömeg) /=0 állapot a gravitációs háttérsugárzáshoz mint jelenséghez?
A gravitációs háttérsugárzási 16-17 cpm (mikroBq-ben) értékére miért nem vonatkozik a vonzás?
Vannak a képletnek különleges kritériumai, akkor amikor azt tartja hogy mindenre érvényes?
Üdvözlettel
Zoltán J Kiss
Tisztelt Zoltán J. Kiss!
Ön csak egy látszólagos ellentmondáson akad fenn. Természetesen a megadott képleteket nem csak a Föld tömegére, hanem a golyó tömegére is lehet rendezni, kiszámolni, hogy a golyó milyen gravitációs erőhatással hat a Földre, majd az erőből és a Föld tömegéből kiszámolni, hogy a Föld milyen gyorsulással mozog a golyó felé. Ez nagyságrendileg valahol a 10^-18 m/s^2 közelében van. Egy kéttest problémára egyszerűsített rendszerben (Föld + golyó) mindkét test mozog a rendszer közös tömegközéppontja felé, természetesen a tömegek és a távolság függvényében.
Hogyan lenne független a kialakuló hatás a tömegtől? A Nap, vagy a Jupiter gravitációs hatása, sokkal hatalmasabb, mint a Földé, pontosan a tömegüknek köszönhetően. Nem véletlen, hogy a Föld „esik” a Nap felé és nem fordítva! Ez a válasz az m(tömeg) > m(Föld) kérdésére. Természetesen ez ugyanúgy nem pontos, mint a golyó és a Föld esetében, azaz itt is a Föld és a Nap, ha izolált rendszernek tekintjük a közös tömegközéppontjuk körül keringenek. Ez a tömegközéppont azonban tekintettel a Nap és a Föld tömegviszonyaira és a közöttük lévő távolságra a Nap belsejében helyezkedik el, mindössze kb. 450 km-re a nap középpontjától, azaz nem igazán zavarjuk meg a Nap mozgását, leginkább az érzékeljük, hogy stabil keringési pályán folyamatosan „zuhanunk” a Nap felé..
Érdekes, hogy a „gravitációs háttérsugárzás” értékének megadására, egy kimondottan korpuszkuláris (részecske) sugárzásokra vonatkozó mértékegységet alkalmaz (Becquerel), ami az egy másodperc alatt lezajló bomlások számára vonatkozik és ebben a szövegkörnyezetben nem igazán értelmezhető.
Úgy érzem valamilyen fogalmi kavarodás lehet a kozmikus háttérsugárzással és a gravitációs hullámokkal kapcsolatban. Mit ért ön gravitációs háttérsugárzás alatt?
„gravitációs háttérsugárzási 16-17 cpm (mikroBq-ben)”
Felhívnám a figyelmét arra is, hogy a cpm (count per minute) és a mikroBq mértékegységek messze nem azonosak, hiszen a Bq mint mértékegység az 1/s, azaz inkább cps (count per second) így a cpm és a cps között eleve van egy hatvanas váltószám és, ha még mindezt mikro(?) Becquerel-ben akarja valamiért megadni, akkor egy 10^6 szorzó is belép
16 cpm = 266667 mikroBq
Ebből is látszik, hogy ezt a mértékegységet miért nem szokták mili-, mikro-, nano- prefixummal használni.
tényleg nem katasztrófa, mivel az Antarktisz jégtömege nem csőkken. A csökkenés az ellenkező
sarkon – Arktisz – figyelhető meg
Tisztelt Takács Bálint Úr,
Köszönöm kedves válaszát.
Hogy ne bonyolódjunk a bele az ejtésbe, a következő nyilvánvaló példát hoznám: hogyha ráteszem a két golyót egy mérlegre – amelyet el nem mozdítok a helyéről – akkor a mutatott súly kizárólag a golyó tömegétől függ. Ahogyan Ön azt is bemutatta.
Kérdés: De akkor a golyó gyorsul a mérleg felé, vagy a mérleg gyorsul a golyó alá? Mert a gyorsuló mozgás a gyorsító erő miatt nem relatív.
A kérdéseim természetesen jó szándékúan provokálók voltak, hogy mondhassam azt, amit egyébként nehéz lett volna:
– Az m(tömeg) > m(Föld esetében az nem leget, hogy a nap kvantum hatása, ami nagyobb mint a földünké „tol” el bennünket magától, hiszen intenzívebb és forgat is, hiszen a konfliktust fel kell dolgozni? A „tol” bennünket az olyan mint a mérleg hasonlat. Nem relatív.
– Én a gravitációs háttérsugárzást mértem egyszerű kézi eszközzel is, aminél számolni kellett a beütés számot és az 16-17 volt és mértem Geiger-Müller számlálóval is, ami 0.16-0.07 mikro-Sv/órát adott. (És ma is azzal mérem, teljesen más okból.) És úgy gondoltam hogy a cpm, mint kifejezés egyszerűbb. De a lényeg ebben a kérdésben az, hogy ha elfogadjuk hogy a háttérsugárzás a konvencionális szemlélet szerint az kvázi béta részecske (mert szerintem folyamat), akkor hogy van ez az említett képlettel? És hogyan vagyunk a Pound-Rebka-Snider féle blue shift-tel?
Ha a gravitációt olyan folyamatként állítom be, ahogyan azt az írásomban is, akkor semmilyen problémám nincs. Sem a nappal, sem a mérleggel, sem a háttérsugárzással, sem a kvantum kommunikációval, sem mással.
(Köszönettel az észrevételéért. A Bq-t valóban elírtam. Nem voltam kellően figyelmes.)
Üdvözlettel
Zoltán
Tisztelt Zoltán J. Kiss!
„És hogyan vagyunk a Pound-Rebka-Snider féle blue shift-tel?”
A rövid válaszom az, hogy sehogy. Az ön által említett kísérlet, pontosabban kísérletek, hiszen egy Pound-Rebka és egy Pound-Snider kísérletről beszélünk, az Einstein által az általános relativitás elmélet szerint megjósolt vöröseltolódást(!) mutatta ki. Kék eltolódásról szó sem volt, hiszen az energia többletet jelentene.
Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, mivel a gravitációs hullámok (melyeket ön konzekvensen sugárzásnak hív) olyan műszerezettséggel bizonyosan nem mutathatóak ki, melyeket a kísérleteinél említett. Ezek egyszerű részecske detektorok, melyek csak töltött, tömeggel rendelkező részecskék, vagy nagy energiájú elektromágneses ionizáló sugárzás kimutatására alkalmasak.
Másrészről „házi” körülmények között nem tudja kizárni a Földből és az épület szerkezetéből eredő háttérsugárzást, valamint a kozmikus hátérsugárzást.
Bizonyára hallott a tavaly bejelentett és idén (sajnos) megcáfolt eredményről, melyet a BICEP2 teleszkóp kutatói jelentettek be és az ősrobbanás után közvetlenül keletkező gravitációs hullámok kimutatásáról szólt. Az ő technológiájuk a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásban a gravitációs hullámok hatására kialakult polarizáció kimutatásán alapult, de mint kiderült, még ők sem tudták megfelelően kiszűrni a saját galaxisunk által generált „zajt”.
Üdvözlettel,
Takács Bálint
Kedves Takács Bálint Úr,
Szeretnék három felvetésére válaszolni.
Először szeretnék visszatérni az Ön felvetésére arról hogy a golyók esésével kapcsolatos ellentmondás az látszólagos-e vagy sem. Összehasonlítottam a konvencionális megközelítést az általam képviselt és az írásomban említett relativitási szemlélettel. Az eredmény egyértelműen mutatja az ellentmondás valódiságát.
Íme:
Ha a konvencionális szemlélettel vizsgáljuk a két golyó ejtését és az intenzitási viszonyokat, akkor valóban úgy tűnhet hogy az ellentmondás látszólagos, mert:
A gravitációs hajtó erő változása a megtett esés függvényében:
(deltaF”x=GMm”x[(1/r^2)-(1/r”s^2)] , (1)
ahol r=r-0 megfelel az elejtés magasságának , az r”s=r-delta(s) pedig az alsó ütközésnek.
A gravitációs erő különbözőségéből következik, hogy
deltaF”1/delta(t) nem egyenlő deltaF”2/delta(t) ;
delta(t) a leesés időtartamát jelöli, egyenlőnek véve mindkét esetben.
A tömegek különbözősége miatt [deltaF”1/delta(t)]=[n*deltaF”2/delta(t); (mivel m”1=n*m”2 ).
Így bár [deltaF”1/delta(t)]*delta(s) nem egyenlő [deltaF”2/delta(t)]*delta(s)
és bár a munka végzés intenzitása nem azonos,
az út és az idő konvencionálisan vizsgálva egyenlőnek adódik.
Az időtartam és az esés útja, minden időpillanatban és magasságban összetartozó és mindkét golyó esetében egyenlő. Ezért az intenzitás viszony az egész folyamatra érvényes.
Ha mindezt azonban a relativitás szempontjából vizsgálom, akkor:
a golyókat működtető „vonzási” munka intenzitás a következőképpen írandó le:
w”x=[delta(m)c*c/(delta(t”i)*epsszilon”F*epszilon”x)]*[1-sqrt[1-(g*g*delta(t)* delta(t)/c*c] ; (2)
ahol delta(t”i) – a földi időszámítás, az epszilon”F – földre felvett intenzitás tényező, az epszilon”x – pedig a golyó tömeget meghatározó intenzitás érték.
Itt a gyorsulási érték és a tömeget meghatározó intenzitás érték az, ami meghatározza az eredményt. Ez a kifejezés a két golyóra eltérő intenzitás értéket ad, hiszen az epszilon”x értékek különbözőek.
A (2) egyenlet munka intenzitást ad, az út és az erőhatás külön meghatározása nélkül. Vagyis meg kell határozni az út és az erőhatás kapcsolatát.
Mivel a munka intenzitások különbözőek, hiszen az epszilon”x értékek eltérőek, az erőhatás és az út meghatározásához először az abszolút érték kell meghatározni, ami a következőképpen adódik:
W”x=[delta(m)c*c/(delta(t”i)*epsszilon”F*epszilon”x)]*delta(t)*[1-sqrt[1-(g*g*delta(t)* delta(t)/c*c] ;
(3)
A behelyettesített időérték mindkét esetben azonos, mert ez volt a kiindulási feltétel is:
v=g*delta(t)
Az út és az erőhatás viszonya tehát:
W”x=[delta(m)c*c/delta(t”i)*epsszilon”F*epszilon”x]*delta(t)*[1-sqrt[1-(g*g*delta(t)* delta(t)/c*c]=
=F”x*delta(s);
A kiindulási feltételnek megfelelően és a konvencionális feltétellel összhangban delta(s) beírásra került, ami az egyszerűsítések után:
[delta(m)c*c/(delta(t”i)*epsszilon”F)]*delta(t)*[1-sqrt[1-(g*g*delta(t)* delta(t)/c*c]=
=F”x*delta(s)*epszilon”x= F”x*delta(s”x); (4)
(A tömeget meghatározó intenzitás tényező epszilon”x átjön az egyenlet másik oldalára és az esési hosszat mintegy a tömeghatással ellentétesen befolyásolja.)
Mivel delta(t)=delta(t”x) a kiindulási feltétel, a bal oldali érték pedig konstans értéket ad, így a (4) fentebb azt jelenti, hogy a jobb oldali értéknek is állandónak kell lennie, vagyis
F”x*delta(s”x)=const
Ez azt jelenti, hogy a kiindulási feltétel nem teljesül: Ha ugyanis az erőhatás kicsi, akkor az út meg kell hogy hosszabbodjon, ha pedig megnövekedett akkor pedig le kell hogy csökkenjen. A leesések hossza csak akkor egyenlő, ha azonosak az erőhatások is.
Vagyis az ellentmondás valós!
Így bármilyen furcsa is a föld „esik” a golyókhoz, és amikor eléri a golyókat, akkor azokat már emelve gyorsítja. És akkor a fentieknek megfelelően a kisebb tömegű golyót ugyanazzal a gravitációs munkával nagyobb távolságon, hosszabban gyorsítja (és ezért kisebb a mért súlya is), a nagyobb tömegűt pedig fordítva és annak a súlya is nagyobb – mint ahogyan azt a mindennapi életben mindig is tapasztaljuk!
A golyókat elérő, „azokra alulról feleső” föld felszín intenzitása a következők szerint írható le:
w”x=[delta(m)c*c/(delta(t”i)*epsszilon”F)]*[1-sqrt[1-((c-i)*(c-i))/c*c]=
=[delta(m)c*c/(delta(t”i)*epsszilon”F)]*[1-sqrt[1-(g*g*delta(t)* delta(t)/c*c] ; (5)
ahol (c-i)=g*delta(t) a föld gyorsuló tágulása limi=c sebességen.
Ez gyorsuló mozgás, gömbszimmetrikus tágulás kvázi állandó sebességen.
A sebesség vesztés oka, a föld kvantum membránja ellenében végzett munka.
Folyamatos kvantum hatás a földi téridőben – gerjeszti a kvantum kommunikációt és
meghatározza, illetve fenntartja a kvantum kommunikáció ( c”Föld)) sebességét.
Miután a földfelszín elérte a golyókat, a mérlegszerű működés már a (2) egyenlettel, az előzőek szerint jellemezhető. Az (5)-ben tulajdonképpen a golyók nem játszanak szerepet. Ami teljesen nyilvánvalóvá teszi azt, hogy egyszerre „érnek földet”.
A másik téma a gravitációs blue shift (kék eltolás).
Ez hasznos mellékterméke volt az Einsteini gravitációs red shift (vörös eltolás) kísérletnek, aminek az volt a célja, hogy bizonyítsa, a gravitációs térben haladó fény frekvenciája (intenzitása) változik, jelen esetben csökken.
A blue shift hozadék azért volt nagyon fontos, mert a föld felé irányított fény frekvenciája növekedett. A blue shift konfliktus jelent, vagyis a fényhullám a föld gravitációjával „ütközve” intenzitás növekedést „szenved”. Így tehát azt a földi gravitáció nem vonzza, hanem ellenkezőleg, taszítja. Én azért kérdeztem ezt, mert arra akartam rávilágítani, hogy van olyan eredmény (is) ami azt mutatja hogy a gravitáció éppenséggel nem vonz, hanem taszít.
A következő a gravitációs sugárzás, de hívhatjuk, gravitációs hullámnak is. Mind a kettő helyes. Nekem jobban tetszik a sugárzás kifejezés, mert maga az esemény az béta sugárzás.
Ezt a példát azért említem, mert a Kálium-Hidroxid aktivitását mérem, most már több mint fél éve. Ez egy Kálium-40 izotópot tartalmazó mix, aminek a felezési ideje 1.3 milliárd év. Amikor ezt az izotópot a nukleáris szakmában mérjük, akkor arra kell figyelnünk, hogy az egyébként rendkívül kis intenzitású (40 cpm, vagyis 0.40 mikroBq/óra) béta sugárzásból ki legyen vonva a gravitációs háttérsugárzás értéke. Mert ugyan az izotóp megjelenése 0.40 mikroBq/óra intenzitású béta, de ezt a műszer összeméri a gravitációs sugárzással, aminek értéke, amint írtam, 0.16-0.17 mikroBq/óra Geiger-Müller számlálóval mérve. És amíg ez a háttérsugárzás más esetben jelentéktelen, itt jelentősen befolyásolja a kapott eredményeket.
Ezt az információt is azért hoztam fel, hogy bizonyítsam, vannak a gravitációnak általam, saját kezűleg kimért, nukleáris kollegáimmal hosszasan megkonzultált „nem vonzási” hanem „taszítási” tünetei. Mivel ez béta, és a béta sugárzás a konvencionális fizikában részecske – ez nem vonzási, hanem ha úgy tetszik ellökési tulajdonság. Hogy ez méretileg mit jelent az ilyen szempontból közömbös.
És ha ezt összevetem ezt a Pound-Rebka-Snider blue shift eredménnyel akkor bátran mondhatom, hogy igen, van olyan konfliktus, mégpedig ez 16 cpm-es gravitációs sugárzás ami bizony blue shift-et okozhat.
Ennek a háttérsugárzásnak a megléte nem a helyszín függvénye, mint ahogyan a nukleáris szakma sem lepődik meg azon, hogy gravitációs háttérsugárzást mérünk. (Csak amikor a mért értékek nagyságrendekkel nagyobbak, akkor ennek a háttérnek nincs jelentősége.)
Bocsánatot kérek amiért ezekkel a témákkal zavarom. Az előzőekben azonban nem adtam kielégítő magyarázatokat és nem a lényegre koncentráltam.
Ezzel a jelenlegi hosszabb kommenttel tartozom Önnek is, magamnak is és természetesen a Librarius-nak is.
Remélem hogy a kétségeire választ tudtam adni.
Üdvözlettel
Zoltán
Már megint ezek a fránya mértékegységek.
Annak, hogy 0.4mikroBq/óra a világon semmi értelme. Mint már írtam a Bq mint mértékegység eleve az egy másodperc alatti bomlások számát jelenti, mértékegysége az 1/s, vagy s^-1 ahogy jobban tetszik. Ha ezt tovább osztja még egy időegységgel, akkor egy dimenzió nélküli értéket kap.
Egy 0.4 mikroBq intenzitású sugárforrás azt jelentené, hogy 29 naponként történik egyetlen bomlás és ha olyan mázlija van, hogy pont a GM cső irányába távozik a béta részecske, akkor ezt érzékelheti, de a gyakorlatban ez nem igazán kivitelezhető, hacsak nem építi körbe a mintát teljesen az érzékelőkkel, melyre természetesen komoly labor körülmények között van példa. Ellenben egy ilyen csekély intenzitású sugárforrás kimérése csak pl. több kilométer mélyen lévő rézbányákban, vagy többrétegű értékelőgyűrűk (gömbök) segítségével történhet, ahol a külső gyűrűk által elsőként észlelt részecskék észlelését kivonják a belső gyűrű észleléseiből.
Már csak azért sem lehet ilyen méréseket házilag végezni, mert az ön testében lévő Kálium 40 atommagok, másodpercenként(!) kb. ötezer bomlást végeznek, azaz annyi idő alatt, amennyi idő alatt egy 0.4mikroBq intenzitású K40 sugárforrás egyetlen béta részecskét emittál, az ön szervezete 1.2*10^10 béta részecskét bocsájt ki. Ezek közül természetesen nem mindegyik jut ki a szervezetéből, hiszen a béta részecskék viszonylag rövid úton elnyelődnek.
És megismétlem, hogy az ön által ismét előhozott „40 cpm, vagyis 0.40 mikroBq/óra” állítás minden irányból téves! Egyrészt olyan mértékegység, hogy mikroBq/óra nem létezik, másrészről 40 cpm = 666666.666. mikroBq
Kedves Takács Bálint Úr
Köszönöm a kommentjét.
Akkor lenne az a mértékegység amit GM mutat mértékegység nélküli, ha az időtartammal szoroznánk. Ha osztjuk, akkor azt az aktivitási munkát kapjuk, amit az aktivitás az időtartam alatt elvégez.
Üdvözlettel
Zoltán
Az előző álláspont, nehogy féleértés legyen, azt jelenti, hogy a Bq 1/sec mértékegysége akkor válna dimenzió nélkülivé, ha az, az óra időértékkel az szorozva lenne. De az nem szorozva, hanem osztva van. Ahogyan azt a GM is mutatja.
Még egyszer üdvözlettel
Zoltán
Segítek:
Bq = [1/s]
Bq/h = [(1/s)/h] = [h/s]
Ha egy hányadost osztunk, az olyan, mintha a számlálót szoroznánk. Elemi matematika.
Az aktivitás meghatározására ön már használt cps, cpm, mikroBq, mikroBq/h mennyiségeket folyamatosan keverve, mindenféle összefüggés nélkül, ráadásul olyan nagyságrendű értékekkel (0.16 mikroBq/h), melyeknél egyértelmű, hogy az ön által alkalmazott technológiával nem is mérhető.
És, ha már az elemi dolgoknál tartunk, egy kis elemi (általános iskolai) fizika. Ön most hirtelen bevezette az „aktivitási munka” nevű, egyébként nem létező fogalmat és mindezt kombinálja azzal, hogy ezt egy időegységgel való osztással kapja meg. Felhívnám a figyelmét, hogy a munka egyik számítási lehetősége a W = P * t, melyből és magának a munka SI mértékegységéből [Ws = Joule] egyértelmű, hogy ha munkáról beszélünk az időnek pont szorzóként kell szerepelnie.
Kedves Takács Bálint Úr,
Ön sajnos összekever két kifejezést:
A Bq/h=(1/s)/h=1/(sh) nem azonos az 1/(s/h)=h/s kifejezéssel.
Ez Önt hibás eredmenyhez vezeti.
Üdvözlettel
Kiss Zoltán