A gravitáció – ami mindig kiveri a biztosítékot
Írta: Kiss J. Zoltán, független kvantumenergia-kutató
Amikor a hallgatóságomnak a téridőről, az anti-folyamatokról, a kvantumkapcsolatokról és más, hétköznapi értelemben szokatlan dolgokról beszélek, akkor tulajdonképpen minden rendben megy. Figyelnek és bár látom a szemükön, hogy bizonytalanok ugyan, de foglalkoztatja őket az, amit hallanak: Ez igen. Ez talán lehetséges! Tényleg? Vagy talán mégsem…?!
A helyzet azonban az, hogy a magyarázatok kapcsán szinte mindig szóba kerül a gravitáció is. És akkor elszakad a cérna.
Amikor azt mondom, hogy az a nézetem, hogy nem mi esünk a földre, hanem a föld „esik” a lábunk alá, akkor az már túl sok. Utána általában gyorsan vége a beszélgetésnek.
Az indítéka ennek az írásnak egy, a Librariuson nemrég megjelent hír arról, hogy az Antarktisz jege olvad. Mert itt az újabb bizonyíték.
Az általános relativitás -elmélet a gravitációról szól, de nem ad egyszerű választ arra az egyszerű kérdésre, hogy miért éri el egyszerre a földet az azonos magasságból egyszerre elejtett vasgolyó és műanyaggolyó. A vasgolyó az fél kiló súlyú a műanyaggolyó meg csak tíz deka. Ami a föld felé „esik”, az gyorsul. Akkor pedig a newtoni második főtörvény szerint azonos erőhatás esetén – mert a gravitációs hatás azonos, hiszen az egyik kezemben a vasgolyó van, a másikban pedig a műanyaggolyó – ami nehezebb, annak lassabban kellene gyorsulnia, vagyis a vasgolyónak később kellene elérnie a földet. Ehelyett azonban egyszerre koppannak.
Ha azonban a szemléletünkön változtatunk és azt mondjuk hogy a gravitáció az nem a föld vonzása, hanem éppen ellenkezőleg, a föld gömbszimmetrikus gyorsuló tágulása, expanziója, akkor minden rendben van, hiszen akkor tulajdonképpen mi együtt gyorsulunk a földfelszín gyorsulásával, és ha elejtek valamit, akkor az mindaddig nem gyorsul, amíg azt a földfelszín újra el nem éri. Vagyis igazából nem az elejtett tárgy gyorsul a föld felé, hanem a földfelszín gyorsul a tárgy alá.
És itt vagyunk újra teljes mellszélességben a relativitásban.
De ha öt méterről engedem el a golyókat, kérdezhetjük, az egyből öt méter tágulást jelent. És a világunk keletkezése óta nagyos sok öt méter volt és nagyon hosszú időn keresztül?!
Az hogy számunkra a föld felszínén ez a föld tágulási folyamat időben és mért távolságban mit jelent az a mi legteljesebb magánügyünk – válaszolhatjuk. Az esemény, mármint a föld gömbszimmetrikus gyorsuló tágulása egy és ugyanaz a plazmának is, ami ezt a gyorsulást a föld belsejében hajtja és nekünk is, akik ennek a föld felszínén részesei vagyunk. A különbség „csak” a téridőben van. És az a mi esetünkben összemérhetetlenül kisebb intenzitású. Ez pedig azt jelenti, hogy időben is és mért távolságban is hosszabb, mint a plazmáé. Ennek az az oka, hogy más a kvantum kommunikációs sebességünk. Ez olyan, mint a gyermeklánc játék. A játék ugyanaz minden gyerek számára, de amíg a középpontban és annak közelében a gyerekek szinte meg sem mozdulnak addig az a szegény, aki a lánc végén van, szinte elhagyja a lábát a kanyarban.
A plazma kvantumkommunikációs sebessége végtelen nagy, a miénk pedig 299,792 km/sec, a fény sebessége a földön mérve.
Az elemi folyamatevolúció egyik végpontja a plazma a föld belsejében. A másik végpontja pedig a hidrogén folyamat. Ami a kettő között van, az a végtelen számú elemi folyamat ciklus.
Azok az elemi folyamatok, amelyek kvantum-kommunikációs sebessége kisebb, mint a miénk a föld felszínén, azok gázneműek lesznek – lásd hidrogén-, hélium-, oxigén-, nitrogénfolyamatok – mert a földi gravitáció felgyorsítja őket. (Nem mechanikusan, hanem a kvantum kommunikációs hatás eredményeként.) De van olyan helyszín is, ahol a földfelszín feletti és a földfelszín alatti elemi folyamatok kvantum-kommunikáció sebessége jelentősen különbözik. És ott víz van!
Megdöbbentő csodálattal olvastam az ’Ótestamentumban, a Teremtésben’ a második (!) bekezdést:
A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
A víz az a közbenső közeg, ami összeköti a föld felszín alatti és a föld felszín feletti kvantum-kommunikációt, biztosítja a folytonosságot, hogy a kvantum-kommunikációs sebességnek ne kelljen „lépcsőt ugrania.” A vízben kimért fénysebesség jelentősen kisebb. Vagyis a víz áthidalja a földfelszín alatti és a földfelszín felett kialakuló kvantumtér kvantum-kommunikációs sebesség különbségét.
Az antarktiszi jégolvadás pedig az elemi evolúció része. A megnövekedő kvantum-kommunikáció egyfajta konfliktust is eredményez, és a konfliktus hő fejlődésével jár. Úgyhogy nincs mit csodálkozunk és megijednünk. Ez egy olyan változás, ami még a mi téridőnkben is érzékelhető.
Isten ments, hogy én bármilyen tudományos fórumon az Ótestamentumot megemlítsem. Az általam képviselt gravitáció-szemlélet már anélkül is kiveri a biztosítékot. Pedig a Pound-Rebka-Snider kísérlet még kvantumtudományi bizonyítékát is adta ennek a hatvanas években. A föld felszíne felé irányított és a földfelszínnel ütköző kvantumszignál frekvenciája megnövekszik. A földfelszínről leadotté, pedig csökken. Egy konfliktus még a hétköznapi életben is akkor keletkezik és a frekvencia akkor növekedik, ha valaki vagy valami velünk szembejön.
A kutatásaim és a számításaim azt mutatják, hogy van egy másik út, egy másfajta fizikai személet is, mint amit megszoktunk, és ami belénk ivódott. Mai világunkban most még a csodának is könnyebben hiszünk, mint egy másfajta valóságnak csoda nélkül.
