Connie Willis: Ítélet könyve, Metropolis Média Group/Galaktika Fantasztikus Könyvek, fordító: Sohár Anikó, szerkesztő: Lukács Gabriella, korrektor: Athén Melitta, borító: Sallai Péter, 540 oldal
Ezt a regényt én olvasásra ajánlom, de…
Azért kell megírnom ezt a recenziót, hogy a leendő olvasó ne essen ugyanabba a hibába, amibe én, midőn kezembe vettem Connie Willis regényét. Az Ítélet könyvét úgy kezdtem olvasni, hogy „no, lássunk egy jó kis kortárs sci-fit”, ám nagyot koppantam. Hogy miért? Arról később. Előbb lássuk a tényeket.
Constance Elaine Trimmer Willis, egyszerűsített szerzői nevén Connie Willis amerikai sci-fi szerző 1945-ben, Denverben született. Pályafutása során eddig tizenegy Hugo- és hét Nebula-díjat nyert, valamint több más, rangos elismerést és jelölést is kapott. 2009-ben bekerült a Science Fiction halhatatlanjai közé, 2011-ben pedig az amerikai SF írók szövetsége a huszonnyolcadik SFWA Nagymesternek választotta. Willis legkedveltebb témája a rendkívül zűrös időutazás, mely során az írók általában képtelenek elkerülni a paradoxonokat. Willis ezt úgy próbálja kivédeni, hogy azt állítja: a szereplői által használt masina a tér-idő continuum törvényszerűségei miatt egyszerűen se oda, se vissza nem enged semmit (még egy baktériumot sem!) közlekedni, ami paradoxont hozna létre (ehhez képest a tárgyalt regény végén az egyik szereplő simán elviszi elemlámpáját és lokátorát a középkorba). Willis történeteiről el kell még mondani, hogy több regénye is az Oxford Egyetem időutazó csapatáról és Mr. Dunworthy-ről szól, így tehát a szerzőnő e témában lazán kapcsolódó sorozatot alkotott, melynek „második” kötete az eredeti nyelven 1992-ben megjelent Doomsday Book, azaz az Ítélet könyve, melyért Nebula-, Hugo- és Locus SF-díjat, s még két egyéb jelölést is kapott.
Szóval – ha hiszünk eme díjak valódi súlyában – nem akármilyen regényről motyorászunk itt!
És akkor most lássuk a történet alapjait.
2054 december 23-án az Oxford Egyetem történészcsapata időutazásra küldi egyik hallgatóját, a középkorért rajongó, törékeny és illúziókkal teli Ms. Kivrint 1320-ba. Az utazást, mely ugyan már rutinműveletnek tűnik, gyatrán készítik elő, épp ezért Mr. Dunworthy, a lány tanára hevesen tiltakozik, ám hiába. Kivrin tehát korhű ruhába bújik, s miután megkapta a „mocskos és bűzlő középkor” ragályai elleni védőoltásokat, továbbá a fejébe implantáltak egy fordító agykiegészítést (?), a csuklócsontjába pedig audiofelvevőt ültettek, útra kel. Akik a jelenben maradnak, szinte azonnal ráébrednek, hogy „valami baj van”, ám mivel egy furcsa influenzajárvány csap le rájuk, a következő 400 oldalon át javarészt csak futkároznak egyik épületből (egyetem) a másikba (kórház, amit 2054-ben Ispotálynak hívnak), miközben hol azon görcsölnek, hogy fogyóban a vécépapír, hol kínos és semmitmondó párbeszédekbe keverednek egymással.
Mondom: úgy kezdtem el olvasni a regényt, hogy egy vérbeli kortárs sci-fit tartok a kezemben. Aztán lapoztam… és lapoztam… és lapoztam… És azt kellett látnom, hogy Willis annyira sem foglalkozik a sci-fi „sci” részével, vagyis a tudomány jövőbeli, fantázia által megteremtendő felével, hogy legalább valamicskét úgy érezzük: a történet tényleg a jövőben játszódik. Mondom konkrétabban: van időgép, de csak elnagyoltan, odamaszatolva „látjuk”, nehogy túlsággal kilógjon a paradoxonok lólába. Nincs viszont mobiltelefon, laptop, táblagép – semmi a korunkra oly jellemző kütyü! A szereplők 2054-ben rengeteget telefonálnak (ill. telefonálnának, ha működne), ám ehhez folyton az asztalon álló vagy falra szerelt készülékekhez kell rohangálniuk, melyek annyiban „jövőbeliek”, hogy van rajtuk egy kis képernyő, amin a hívott fél látható – internet, chat, okostelefon szóba sem kerül! A vaskos regény (540 oldal!) két szálon futó cselekménye (2054 és a középkor; az évszámot szándékosan mellőzöm, spoiler volna) modernkori dimenziója sokkal inkább sci-fi paródia, mint igazi tudományos-fantasztikum. A szerző számtalanszor kergeti végtelenül hosszú, idegesítően értelmetlen párbeszédekbe a szereplőit. Túl sokszor alkalmazza azt a fogást, hogy az adott kulcskarakter már-már kimondja a létfontosságú információt, ám végül mindig elájul, félrebeszél vagy egyszerűen meg sem hallja a kérdést. Badri, a technikus 450 oldalon át képtelen kinyögni, mire jött rá a történet elején, s mikor már hatodszor kérdezik meg tőle ugyanazt, az olvasó csak nyüszítve legyint: van még néhányszáz oldal, szóval most is el fog ájulni, vagy közbeszól valaki más, elterelve a témát.
Kimondom tehát: az Ítélet könyve 2054-ben játszódó része úgy pocsék, ahogy van. Túlírt (a regény 300 oldalát simán ki lehetne dobni), sokszor unalmas, értelmetlen köröket futó, jól-rosszul kidolgozott karakterekkel és jelenetekkel. Willis viszont itt is gyakorta csillogtatja humorát, ami olykor kertvárosi háziasszony-mód finom és szarkasztikus, máskor viszont (különösen, ha a vallásokról és egyházakról, valamint azok híveiről van szó) maróan vitriolos. „Ó, Krisztus, Te Világ Interfésze”, zeng Willisnél a jövőbeli zsoltár (ez az egyetlen utalás az internet létezésére!), miközben a kórház (pardon: Ispotály) előtt a tüntetők „Tiltsák be a külföldi betegségeket!” feliratú transzparensekkel téblábolnak, az Ezredéves Egyházban pedig a pap az újrafordított Közös Népi Bibliából a 10 Lukács 2:1 verset olvassa fel, mely így szól: „És akkor a politikus nacsalnyikok újabb sarccal kaszálták az adófizetőket.”
Ez jó. És akad néhány remekül sikerült karakter is (a 13 éves Colin, aki éles eszű, félelmet nem ismerő, bár néha idegesítően makacs kölyök, vagy épp Mrs. Gaddson, a végtelenül korlátolt, egészségmániás vallási őrült). Ám puszta hatásvadászatból létrehozott, fölös szereplők is feltűnnek (Montoya, a régész, aki mindig, minden helyzetben és helyszínen csupa sár, vagy William „kanegér” Gaddson, aki gyakorlatilag a regény összes huszonéves női szereplőjével összejön, hol itt, hol ott smacizva a járvány idején).
Hogy miért ajánlom mégis (csak erős idegzetű, rendkívül türelmes olvasók számára!) ezt a regényt?
Mert a történet középkorban játszódó része közel zseniális. Willist nem érdekli a sci-fi – őt a történelem izgatja, és azt alaposan ismeri, sőt, ami ennél is fontosabb, képes zsigerig hatolóan ábrázolni azt. Ken Follett a Katedrálisával elbújhat mögötte: amit Willis elénk tár, az a középkori Anglia igazi, hátborzongató, megrázó képe. Kivrin, a naiv történészhallgató szemével látjuk a kis udvarház lakóinak életét, küszködését, rettegését, vágyakozását, őrületét, szeretetét, s minden mást, mi emberi. A „sci” itt sem üzemel (a Kivrin agyába ültetett fordító működése logikátlan, a lokátortechnikáról pedig érezhetően lövése sincs a szerzőnek), ám szerencsére túl sok szerepet nem is kap. Szóval az Ítélet könyve múltbéli dimenziója önmagában megéri az olvasást, bár valaki szólhatna Connie Willisnek, hogy műfajt tévesztett: hagyja már a fenébe a sci-fit, és írjon tisztán történelmi regényeket, mert az nagyon megy neki.
Csak azt a szegény tehenet ne hagyta volna fejetlenül! (l. Ítélet könyve)
