Nagy Gusztáv a Kalyi Jag Nemzetiségi Szakiskola, Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézményben a cigány nyelv és irodalom tanára. Sok fontos költeményt fordított cigány nyelvre, sőt lefordította Az ember tragédiáját is, amit egy, a párizsi Sorbonne egyetem által meghirdetett irodalmi pályázaton is díjaztak. Újságíró, költő, műfordító. Tevékenységéért 2007-ben a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta…
[…] Ez az új világ az én korosztályomat nagyon megrázta – meséli Nagy Gusztáv –, sajnos sok szempontból negatív változások ezek. Felzárkózni ehhez a világhoz azoknak az embereknek, akik rosszabbul éltek, mint én, nagyon nehéz. Ráadásul ezt a váltást úgy megcsinálni, hogy tisztességes maradj, és ne ütközz a törvénnyel… Ez nagyon kemény.
A cigányok számára keményebb?
Sokan nem tudják, de az én gyerekkoromban, ötven évvel ezelőtt a romák nem a társadalom perifériáján, hanem azon is kívül éltek, dzsuvás helyeken, ahol az iható víz is több mint fél kilométerre volt. Lehet-e elvárni egy népcsoporttól, amelyik ötven éve még ki volt rekesztve, hogy illeszkedjen? A cigányok zöme nem tudott váltani, se gazdaságilag, se kulturálisan, se más szempontból. Ötven év semmi, ahhoz képest, hogy ötszáz évig itt éltek, s mégis a semmiben. Ezt a helyzetet meg kellene érteniük a magyaroknak. Négy-ötszáz évet nem lehet ennyi idő alatt eltörölni. […]
A nyelven túl mi az, ami otthon megvolt a cigány kultúrából?
Nálunk uralkodott egyfajta cigány törvény, a romani kris. Ez egy íratlan törvény, de a gyerekek már a mesékből is ezt tanulják. A mesék is azt mondják el, hogy hogyan kell viselkedni, hogyan kell élni. A kultúra, ami így ránk ragadt megtanított minket sokmindenre. A cigány törvény a szokásokból áll össze. Az én generációmnak szerencséje volt, mert mi megkaptuk ezt a kultúrát, addigra a rossz, a felesleges már lefoszlott.
Lefoszlott?
Olyan, látszólag apró dolgokra gondolok, mint az asszonyok kötelező kendőviselése. Az én fiatalkoromra ez már nem volt fontos, s az is megtörténhetett, hogy egy cigányasszony nadrágban járt. Az öltözködési kultúrából sok mindent leadtak, de a fontos dolgok megmaradtak.
Mi a fontos?
Az embertársadat, ha téged nem sértett meg, akkor nem bánthatod meg. Ha téged megsért, akkor is, ha lehet, akkor hagyd ott, s menj el, mert ő nem a te világod. Csak akkor fordulj szembe a másikkal, ha az meg akar ütni. Ha bántalmazni akarnak, akkor védd meg magad, de egyébként nem kötekedhetsz, nem verhetsz át senkit. Az én vérbeli családomban mindenki eszerint él, és dolgozik a mai napig. Nem balhéznak. Persze, amikor a lányaink férjhez mennek, s idegen ember kerül a családba, akkor már előfordulhatnak huncutságok. A mi neveltetésünkben nem volt ilyen képmutatás. Sokat lehet még beszélni arról, hogy mi az, amit abból a kultúrából meg kellene őrizni. Sok olyan dolog van, amit én megtartanék, de nem biztos, hogy erre vevő az újabb generáció.
Például?
Régen egy nőnek nem lehetett annyi minden megengedve, mint egy férfinek. Ez nálam már sokat oldódott, de elég nehéz volt kijönni ebből. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éltem úgy, hogy én voltam a „főnök”, de akkor sem volt terror. Ez volt a dolgok rendje, ebbe nőttem bele. Úgy tanultam, hogy a nő feladata otthon minden, s a férfi eltartja a családot. Most ez összekeveredett, s bár elfogadom, de nem vagyok tőle maradéktalanul lelkes.
Ez a népcsoport, ez a törzs, a lováriak azért tanulták meg ezt a tisztességet, mert üzletemberek voltak, s kellett a tisztelet meg a becsület. Máskülönben ki állt volna szóba velünk? Az öregek tudták, hogy ha átvernének valakit, akkor az már nem lenne vevő legközelebb, s még hírét is vinné a dolognak.
Az is törvény volt, hogy szülőnek szót kellett fogadni, a szülő szava érték, s nem csak amíg gyerek vagy, hanem mindig. Ahogy fontos a szülők szava, úgy fontosak a nagyszülők is. Értéket jelent az összetartozás. Nálunk, ha közel él, s együtt növekedtünk, akkor az unokatestvér is testvérnek számít. Bennünk van az a tudat, hogy, hogy ez a testvériség létezik, s ez feljogosít minket arra, hogy minden bajban s jóban együtt tudjunk lenni. A testvériség minket még kötelez. Persze látom, ahogy ennek is csökken a fontossága.
A tradíciók elvesztése számomra nagyon fájdalmas, mert aki nem tudja, hogy hová tartozik, az könnyen elsodródik a rossz felé. Ha cigány ember létemre azt bizonygatom, hogy magyar vagyok, akkor abból csak baj lesz. A tetteim lehetnek azok, a szorgalmam, a hozzáállásom lehet olyan, mint bármelyik magyar embernek! Nem itt van a baj! Az lenne fontos, hogy cigány emberként éljem/élhessem meg azt, hogy ember vagyok. Így lehet belőlem cigányként orvos, jogász, vagy bármi. Nem az a cigány ember, aki taknyos, retkes, piszkos! A cigányember tud olyan lenni, mint bárki más… csak az sem mindegy, hogy a társadalmi környezet, amiben él, az milyen.
Hol vesztek el ezek az értékek, hogyan tűntek semmibe a tradíciók?
Ez a haladó-rohanó világ érinti a cigányságot is, most már semmi kis dolgokat többre becsülnek, mint egy jó beszélgetést. Akár az „okos” telefon piszkálása is többet jelent az embereknek, mint a közösség. A cigányok is benne vannak ebben, s ráadásul, amit elvesztenek menet közben, annak a töredékét sem nyerik meg a társadalomban, mert olyanná lett a világ… A cigány ember rasszjegyeket hord, s amíg nem illeszkedik be, addig ezek a jegyek különbözővé, megbélyegezetté teszik.
Mi magyar közegben felnőve, magyar iskolát végezve megismerjük a magyar kultúrát, de ugyanez a megismerés visszafelé nem működik. Lehetőséget kellene arra adni, hogy a nem-cigányok ismerkedjenek a cigány kultúrával!
Hogyan?
Pont az oktatáson keresztül. Itt élünk félezer éve, és a tananyagban semmi nincs a cigányságról. A Roma Holokauszt is része a magyar történelemnek! Az olvasókönyvekben nem szerepelnek a cigány szerzők magyar nyelven írt művei! Soroljam? Lakatos Menyhért, Holdosi József, Bari Károly… nincsenek a tananyagban, s így a gyerekek mit fognak tudni? „Ha rossz leszel, elvisz a cigány!” Ezt? Nem lehet felzárkózni, ha nem kapunk lehetőséget. Hova, kihez kell felzárkóznom így?
Van esély az értékmentésre?
