Jasmine Warga 2015-ben megjelent első regényében, a My Heart and Other Black Holes (A szívem és más fekete lyukak) a kamasz fizikus, Aysel depressziós, és megszállottam tervez öngyilkosságot. Aztán egy online öngyilkos társkereső oldalon Romannal találkozik, egy fiúval a szomszéd városból. Innen már lehet következtetni, az együttes szervezésből más alakul ki, mint amit terveztek.
Sarah Herrington az Interview Magazine-tól kereste meg a fiatal írónőt.
Ha jól tudom, a könyvet egy barátod halála után kezdted el írni. Hogyan vált a valós esemény fikcióvá a kezedben?
Amikor írtam, visszaemlékeztem, kamaszkoromban mely zenék, milyen fajta művészet segített jobban, hogy kiigazodjam az élet, a halál, és a halandóság zavarba ejtő témájában. Ayselnek a fizika iránti vonzódása is azt hozza, hogy tárgyilagosan tekintsen a saját életére, igaz – bár szeretné elhitetni az olvasóval az ellenkezőjét – nincs híján az érzelmeknek.
Amikor Aysel és Roman találkoznak, elfedni szeretnék egymást, egymás és önmaguk megfigyelése és a kapcsolatuk által viszont mindez változni kezd. Ez bizonyára katartikus élmény lehet mindenki számára, aki valaha is láthatatlannak vagy magányosnak érezte magát. Nagyon jó az a kép is, hogy a depresszió egy fekete puskagolyó.
Szerettem volna a lehető legőszintébb lenni a depresszió leírásánál, hogy milyen logikátlan és őrjítő tud lenni. Ayselnek nyilván van jó pár külső oka is a depresszióra, mint például az apja börtönbe kerülése, vagy ahogy kívülállónak érzi magát első generációs bevándorlóként. De nem egy problémája egyszerűen a klinikai depresszióból fakad. Így jutottam el a depresszióig mint fekete puskagolyóig, mely az ember bensőjében elszív minden boldogságot. Szerettem volna őszintén leírni mindent a depresszióról, hogy a mentális betegségek nagyobb figyelmet kapjanak, egyszerre megbélyegzés és illúziók nélkül. Számomra a puskagolyó nem valami romantikus kép, viszont őszinte.
Nem olvastam Aysel történetét sem romantikusan, sem szánalommal.
Nem egyszerű egy olyan figurát alkotni, aki egyszerre megnyerő és bonyolult – hiszen a magam hibáiból sokat ruháztam Ayselre – és remélni, hogy az emberek azért mégis szorítanak érte.
Ahogy írtad ezt a kamasz figurát, visszamentél-e a saját kamaszkorodba?
Azt hiszem, a saját kamaszkoromból emeltem ki mindent Aysel világába.Tudom, milyen másnak lenni egy osztályban, hogy olyan nevem van, amely elválaszt másoktól, a családomra irányuló kérdésekre válaszolni – de én egy nagyobb városból jövök, s az én apám szerencsére nem volt börtönben. Valószínűleg fogtam a saját kamaszkorom tájait, és dramatizáltam, felerősítettem egy fiktív világba.
Van-e valami jelentősége, hogy a történet Kentuckyban játszódik?
Cincinnati mellett nőttem fel, amely gyakorlatilag már Kentucky. Az Ohio folyó világa számomra lenyűgöző. A kultúra az Észak és a Dél bonyolult keveréke. Izgalmas volt számomra egy fojtogató kisváros és az Ohio folyó egymás mellé helyezése, mely a történelemben a szabadságot jelképezi, hiszen rabszolgák ezrei menekültek át Északra ott, ahol a folyó elkeskenyedik.
Végső soron mit tanított neked Aysel a boldogságról?
Tulajdonképpen azt, hogy nem maga a boldogság a fontos – hanem a dolgok értelme. A boldogság elröppenhet, de fontos arra emlékezni, hogy milyen alapon állunk, hogy mi a szándékunk. Aysel nagyon sokat tanul arról, hogyan szeresse és fogadja el önmagát. Ezek számomra is végiggondolandó dolgok voltak. Aysel hangja hozta azt, hogy kedvesebbé váljak önmagammal szemben.
