Mégsem sértenek engem a sorozat találatai, cseppet sem zavarják az epizódokban lelt élvezetemet. Ennek több oka is van. A kíméletlenség, mellyel Trey Parker és Matt Stone élnek, a szatirikus ábrázolás sajátja. Innen az is, hogy kritikájuk „pártatlan”. Humoruk hasító és ellenállhatatlan, ötleteik, figuráik nem csak élességről, kivételes képzelőerőről tanúskodnak, még bizonyos bájt sem nélkülöznek (a mellékalakok közül számomra talán Kula bácsi és – személyes kedvencem – a Szexuális Zaklatás Panda a legemlékezetesebb). Az, hogy figyelmen kívül hagyják az ún. „jó ízlést”, részben felszabadító erejű, részben nem öncélú. A South Park legfőbb értéke, hogy kegyetlenségével, abszurditásával, röhögtető sziporkáival többet, hívebben mond el korunkról, mint megannyi tanulmány. Alkotói Swift igazi utódai.
Az eddigiekből logikusan következik, hogy a South Park mutatta világból Mohamed sem hiányozhat, akinek alakja először 2001-ben, a Csúcsszuper Barátok című epizódban tűnt fel. Az egyik South Park-i fiú, Stan Jézust hívja segítségül egy veszélyes szektavezér elleni harcában. Miután Jézus egyedül nem képes legyőzni az álprófétát, felkéri társait, a Csúcsszuper Barátokat (Buddha, Mohamed, Mózes – többek között), hogy vessék be magukat. A „vallási szuperhősök” – sok nehézség árán – megfutamítják a szektavezért. Ez az epizód nem váltott ki tiltakozást, 2010-ben azonban az alkotók (és a sorozatnak otthont adó csatorna) már életveszélyes fenyegetést kaptak az Iszlám Forradalom nevű szélsőséges szervezettől: nehogy ábrázolni merjék a prófétát! A South Park két epizódja is foglalkozott a tilalommal, ám a Comedy Central csatorna egy fekete téglalappal letakarta a küldöncként megjelenő Mohamed képét, a nevét pedig mindannyiszor kisípolták, ahányszor csak elhangzott. Parker és Stone nyilatkozatban tiltakoztak a cenzurális beavatkozás ellen. (Az interneten ma két South Park-béli Mohamed-ábrázolás látható: a Csúcsszuper Barátok teljes epizódja és a próféta, amint arcát és testét medve jelmez fedi.) Egy biztos: a sorozat világképe, hitelessége, művészi ereje csorbult volna, ha teljesen kimarad belőle a Mohamed-figura.
Távolinak tűnhet következő asszociációm a művészi bátorságra, viszont egyúttal (az eddigiek mellett) bizonyíték arra is, hogy bár a szólásszabadság és a művészet szabadsága nem összemosható, azért rokonok, és a műalkotás – ahogy a szó – tett is! Kiáll például a színpadra egy ifjan jó nevű költő, író, műfordító, Dunajcsik Mátyás, és elrappeli szabad szájúan, szenvedéllyel, iróniával: ilyen vagyok én (pontosabban: a versbéli énem), és ekként látom azt a bizonyos „melegkérdést”, annak megannyi sztereotípiájával. Arra használja nem csekély tehetségét, amire való: ön- és világkifejezésre. Ő aztán melegként nem húzza meg magát, hanem hetykén és virgoncan – provokál, mondhatja más. Én inkább azt mondom: „műalkot”. A Visszavágó, Dunajcsik első rapszövege művészet a javából, nem csak érdemes meghallgatni, meg kell hallgatni! Szellemes, szóleleményes, (szub)kulturális utalásokkal teli, mindez meg játékossága, formai pontossága megóvják attól, hogy pusztán kisebbségi kiáltvány legyen. Egyébként persze annak is hatásos, a Corvintető érzékenynek, igényesnek bizonyuló közönsége végig nevetéssel, tapssal, füttyögéssel ismerte el Dunajcsik Mátyás mindkét teljesítményét: a „művészit” és az „emberit”.
Minden kisebbségi szól(hatna) Dunajcsik szavával: „Nekem te ne mondd meg, hogy merre az arra, / Mert nem vagy jobb nálam, csak gyakoribb fajta.” Kisebbség, többség: gyakran relatív fogalmak. Kisebbség itt: esetleg többség másutt. Más szabályt nem tartok követhetőnek: mindegyik egyenjogú, mindegyik éljen a maga törvényei szerint. Az iszlám a második legnépesebb vallás a világon (a keresztény után): 1,6 milliárd követője van. Ez az óriási tömeg a Föld 7,2 milliárdnyi lakójához képest kisebbség. A muzulmán sokaságon belül a szélsőségesek hangos és gyilkos csoportja természetesen kisebbség. Az irántuk érzett jogos ellenszenvet hiba lenne átvinnünk Mohamed követőinek többségére.
Én természetesen nem vagyok Charlie. Ha tudnék rajzolni, akkor sem alkotnék olyan karikatúrákat, mint amilyeneket a Charlie Hebdo művészei. Miután – már említettem – e rajzokat nem tartom jónak, könnyen lehet, hogy szerkesztőként le sem hoztam volna őket. Viszont amellett állok, hogy mások megrajzolhassák, lehozhassák. És azokkal érzek szolidaritást, akik megtették. Az áldozatokkal (akik nem húzták meg magukat), nem az agresszorokkal. Tehát így és ezért mégiscsak: je suis Charlie.
