Csöngetnek. A kapuban a kertlábszomszéd lánya áll, egy villendorfi vénusz. Köszön, elnézést kér, de a bátyja kutyája valahogy átugrott a kerítésen, nem tudják visszahívni. András nem fogadja a köszönést. Néz, bólint. Otthagyja a lányt a nyitott kapuban ácsorogni, hátraballag a kertbe. Talán mégse egyedül kellene mennie ahhoz a kutyához, a lányt azonban nem fogja beengedni a portára. A bátyját se, de ebből nincs gond, mert ők is csak akkor jönnének, ha nagyon muszáj lenne. Régen jó szomszédok voltak, nem számított a határ. Most lemezkerítés húzódik a két telek között, betontalapzaton. Miután megépült, valameddig csönd volt a túloldalon, aztán a bátyóka odaköltöztette a kerítés mellé a kutyát. A kennelnek csak három oldala lehet, a kerítés felől nincs fala, az eb eleinte gyakran nyiszogtatta a bádogot, körömmel. András sohasem látta, a kutya se őt, de az nyilván többet tud róla. Érezheti a szagát, amikor ő hátramegy, hogy begyújtson a kívülről fűthető kemencébe. Hasítja a rönköket, tördeli a gyújtóst, zörög az újságpapírral. Ilyenkor eleinte dühös ugatás hallatszott a hullámlemez túloldaláról. A láncfűrész hangjára ocsmány vonítás volt a felelet. Néha emberi hangot is lehetett hallani a túloldalról: „A fene mögöszi a jó kurva anyádat!”, kiáltotta valaki, és nem lehetett tudni, az illető a kutyára haragszik, vagy a fűrészelőre.
A kutya elhallgatott. A fűrész nem.
Idővel az eb megszokta az átszűrődő zajokat, a kerítést sem csikorgatta. Máskor meg ugyan nyüzsgött, de nem Andrással foglalkozott, hidegen hagyta a begyújtás. Halkan, szaggatottan nyöszörgött. Mintha énekelni akart volna, de csak csöndben, nehogy leteremtsék. Ezt néha fél napon át művelte, András meg elképzelte, ilyenek lehetnek a drogosok az elvonókúrán.
Néha napokig semmi. Nem lehetett tudni, él-e még az az állat. Átnézni nem akart András a kerítés fölött, ez úgyis csak létrával sikerült volna, tehát közelebb lépett a lemezhez, és figyelt. Egyszer a fülét is hozzányomta a kerítéshez, hallgatózott, indián a vasúton. Pillanatokon belül izgatott nyüszögést, mocorgást hallott a túloldalról. Él. Csupa rejtély volt számára ez a kutya, onnantól fogva, hogy nem ugatott át hozzá. És most hogyan ugorhatott át? Biztos fölmászott valamire, nem a földről rugaszkodott el, két méter magasra nem ugrik föl.
Most meglátják egymást. Nagyon figyelnek, mintha a másik már mondana valamit. Pedig nincs mit mondani. Nem gyűlölik egymást.
András német juhászt képzelt el, és szukát, ez stimmel, de valamiért rajzosra számított, nem ordasra. Talán a fátyolos hangja alapján, de hát erre a megérzésre úgy sincs magyarázat.
Nem ilyen szokott lenni a szaga. Ideges lehet, tűnődik a kutya. Lassan csóválni kezdi a farkát. Odafut, a férfi lábához dől, oldalról. Nocsak, a neveltetés! András lenyúl, megsimítja az állat oldalát. A kutya simogattatja magát, ugrál, esetlenül igyekszik kifejezni a szeretetét. Hallgat a szóra, elindul a férfi mellett a kapuhoz, és közben figyeli az arcát, majd kitekeredik a nyaka, annyira. A lány még ugyanott áll. Mögötte, de nem a járdán, hanem kinn, a kocsiúton, tisztes távolságban az egész család. Távolabb, a sarkon a báty, a kutya gazdája, határőr a kábítószereseknél. Nem köszönnek, nézik egymást. A lány se köszön el, tudja már, hogyan kell itt és most viselkedni. Lenyúl a kutya grabancáért, belemarkol, húzza.
Semmi baj, előfordul az ilyesmi, szólal meg most András. Nem lehet tudni, a kutyának vagy a lánynak mondja.
Az eb most a gazdáinak lelkendezik, mintha újságolna valamit, körbeugrálja őket. Ők ezt az örömöt nem osztják. A kutyát mindez nem aggasztja, törleszkedik, ahogy elindulnak hazafelé, előrefut. Érzi a feszültséget az embereken, de úgy tesz, mintha nem venne róla tudomást.
Nem vesz róla tudomást, és kész.
