Na és hogy van ma, így kezdte, amikor felhívott.
Jól, feleltem, és képzelje, folytattam, ezen a héten már másodszor hallom azt, hogy rántott borjúmirigy, pedig eddig azt sem tudtam, hogy létezik, és tudja, hogy az mi, lefogadom, hogy nem is sejti, bár maga elég sok partin volt már életében, vagy inkább olyan, mintha az egész élete egymást követő állófogadás volna, ahol előfordul a rántott borjúmirigy, ha nagyon ki akar tenni magáért a vendéglátó, és már két héttel a rendezvény előtt a legmegbízhatóbb embere odatelefonál ahhoz a henteshez, akiről tudja, hogy ilyesmit be tud szerezni, tehát leadja a rendelését, mondjuk reggel, egy csésze tejeskávé után, hogy kér két kiló borjúmirigyet, ami ebből igen nagy mennyiség, vajon mennyi borjúnak van ennyi csecsemőmirigye, mert ez az, igen, jól hallja, a nyakukban van nekik is, mint az embereknek, mit gondol hány deka lehet egy borjú csecsemőmirigye, talán tizenöt, de most ne számolja ki, mert az túl könnyű matematikai művelet volna, megalázóan könnyű, de annál kellemetlenebb még húsevőként is belegondolni, kicsit hasonlít az agyvelőre, egyébként, és tudja, hogy én mindennek szeretek utánanézni, és valahol úgy írták le, hogy kerekded, a csecsemőmirigy, amit rántva illene megennem, ha épp azt készítenek, mert nagyon odafigyelnek arra, hogy igazán különleges vendégnek érezzem magamat, ehhez képest persze az semmiség, hogy azt a szót sem hallottam évek óta, hogy fékezett habzású mosópor, ma is csak nekem jutott eszembe, akkor, amikor a tomi kristályt lefordítottam finnre fejben és hozzá akartam tenni valamit, amit még tudok róla, a felesleges gondolataim egyike lehet ez, hogy érdekel-e még valakit, hogy hogyan habzik egy mosópor, vagy már mindenkinek olyan természetes, hogy erre nem kell figyelni, mert a mosóporgyártók kevesebb habzásfokozót tesznek a mosóporba, amióta a hatalmas hab már nem élménytartozék, hanem dühítő tény, és erről például a lányomnak nincsenek is emlékei, meg arról sem, amikor megjelent a dobozos almalé, ami azelőtt egyáltalán nem volt, ő meg nevetve kérdezett engem, hogy előtte milyen dobozos üdítőt ittunk, mert képtelen megérteni, hogy semmilyet sem, mert nem létezett, persze beláttam, hogy a nemlétezést csak megérteni lehet, elképzelni nem, és ő először mindent megpróbál elképzelni, ezért tesz fel olyan együgyű kérdéseket, de ez nem valami ijesztő ostobaság, mint az, amikor a fészbúkon egy ismerősöm nyilvánosan megaláz egy idegent, aki írt neki, a levelet pedig név nélkül közli, jókat röhögnek rajta, kiakadok, hozzászólok, hátha törli, de nem, ahhoz túl gyáva, azzal beismerné, hogy ez így nem jó, inkább hozzászól ő is, azt írja, hogy sosem tudna bántani sem állatot, főleg nem delfint, gondolom közben, mikor olvasom, szóval nem tudna bántani sem állatot, sem embert, sem tárgyat, de figyelje a sorrendet, nála az állatok, sőt valószínűleg a delfinek állnak az evolúció csúcsán, és lehet, hogy bizonyos szempontból igaza van, ő az, akinek a barátja a kispesti lakásukba egyszer pintyeket vitt fel kalitkákban, hogy madárcsicsergésre ébredjen, vagy azért, hogy ne ijedjen meg a valóságtól, nem tudom, ebédidőben aztán visszavitte abba a kereskedésbe, ahonnan kölcsönkérte őket, de legalább van barátja, és nem kell egyedül a sorban állnia, ha boltba megy, elhívhatja magával csak ezért, hogy ketten álljanak ott, és beszélgessenek úgy, hogy a mögöttük álló is mindent hallhasson, mert ez a sorbaállás íratlan szabálya, én is szeretem kihallgatni, hogy a körülettem lévő emberek miről beszélnek, és nem is próbáltam soha leszokni róla, tegnap állok a boltban a pénztárnál, a sor a lisztnél tart, ahonnan még nyolc-tíz méternyi a várakozás, mire én következem, előttem két negyven év körüli nő, barátnőknek tűnnek, a finom egymás felé hajlásból gondolom, mert a családtagok ennél tartózkodóbbak, de nem ismerhetik egymás olyan régen, ahhoz túlságosan figyelmesek, talán a barátságuknak éppen a bizalomépítő szakaszában járnak, amikor előjönnek az intimitás részletei, ami felér egy beavatással, úgy beszélnek, mintha nem is lenne ott rajtuk kívül más, persze időnként rám néz a magasabb, tudja, hogy hallom őket, de egyiküket sem érdekeli, így aztán folytatják, és hamarosan kiderül, hogy neki, a magasnak, akinek a csizmája majdnem ugyanolyan színű, mint a haja, régebben volt egy barátja, akivel több szexfilmet is leforgattak a szeretkezéseikről, a nyaralójukban például azt játszották el, hogy a fickó egy betörő, akit tetten ér a tulajdonos hölgy, vagyis ő, és így, a rablás helyett inkább a szexet választja a maszkos tolvaj, persze úgy csinálták, maszkban, meg úgy, hogy a pasas le sem húzta a nadrágját, csak kigombolta, a nőnek viszont teljesen meztelennek és odaadónak kellett lennie, olyan irracionálisan, mintha csak arra várt volna, hogy megjelenjen ez a bizonyos besurranó és kielégítse őt, a magas szőke, miközben hallgatta, egy sport szeletet forgatott a kezében, amit aztán a rágók közé tett, mert szerintem érezte, hogy megolvadt, szétkenődik, amikor kibontja, ezért választott helyette újat, a sor meg nem haladt, mert valaki kártyával fizetett, de leállt a terminál, egy másik meg tucatnyi étkezési utalványt vett elő, amiknek a tulajdonosaira mindig is irigykedtem, mert nekem, egy vállalkozás vezetőjének, magamnak kellene vennem ilyesmit, ha kapni szeretnék, amit nyilván nem fogok megtenni, de a fejemben van, hogy valakitől egyszer kérek ajándékba, és közben, a barna hajú nő láthatóan folytatni akarja, vagy inkább nem bírja abbahagyni, egészen belepirult, ahogy elöntötték a saját emlékei, ráadásul elképesztő vastag kabátban áll ott, már fogja a másik karját, úgy beszél hozzá, elmeséli, hogy az a férfi, a maszkos, arra is többször megkérte, hogy legyen ő a Szikszay művésznő, a Szomszédokból, kicsit sejpítve kellett hozzá beszélnie, ahogy Etus a sorozatban, és akkor csörgött a telefonom, nem tudtam tovább figyelni, csak akkor tettem le, amikor fizetnem kellet, aztán kinn megláttam, hogy megint ferdén parkoltam, amivel másfél helyet foglaltam el, én hívom így, mert valójában kettőt, amit csak vidéken engedhetek meg magamnak, miért is csodálkozom, hogy a városi leállóhelyeket mindig túl kicsinek látom, kivéve kényszerhelyzetben, de felteszem, nem véletlen, hogy épp egy ilyen méretű bolygón kell megtanulnunk a társas együttélést, mert abban semmi különös nem volna, ha mindenkinek végtelen nagyságú helye lenne bármire, például az összes természetvédő munka nélkül maradna, mert nem lennének kihaló állatfajok, sem állatkertek, és minden vadonélő állatnak feltétlen bizalma volna az emberben, és védenivaló erdők sem volnának, mert belőlük is végtelen sok volna, meg tengerek és óceánok, ilyesmi, na, de ez már a paradicsomi állapot, ami véget ért valamiért, az emberi mohóság miatt, mondhatni, amit Ádámék műveltek, az maga volt a polgári engedetlenség, amiért most, itt mindenkinek annyit kell szívnia, de ez van, szóval, tényleg jól vagyok.
Na, így kezdi, vagyis fejezi be a beszélgetést, a levegővételből tudom, haragszom, mert csak én beszéltem és most jönne maga, de valahogy sosem jön, akkor sem, ha van ideje, nem szeret beszélni, csak hallgatni, megfigyelni, úgy táplálni a ki nem mondott gondolatait, hogy hozzáilleszti az enyémeket, aztán egyszer, amikor nem leszek vidám, mert mondjuk fogászaton voltam és alig bírok beleszólni a telefonba, akkor maga megsértődik, nekem pedig nem lesz kedvem kiengesztelni, mert én azt már előre megtettem, éppen az ilyen esetekre, elpazarolt idő volt, pedig ezt az egyet kérte csak a nagymamám, hogy sose pazaroljak.
