Apróságokat akartam vásárolni kedvenc budapesti piacomon, beálltam hát a sorba a savanyú asszonynál. A hatvan feletti hölgyet nemcsak azért nevezzük savanyúnak, mert savanyúságot árul, hanem sokkal inkább azért, mert rendkívül szűkszavú, s ha valaki megpróbál vele viccelődni, mindig savanyú képet vág hozzá. Igazából kezdettől fogva tiszteltem benne ezt a sztoikus visszafogottságot, hajlamos voltam antropológiai realizmust sejteni mögötte, s noha igencsak érdekelt, mi járhat a fejében, soha nem kezdeményeztem nála filozófiai-teológiai eszmecserét. Most viszont már a sor végéről valami egészen szokatlant vettem észre az arcán: a szemgolyója pajkosan mozgott ide-oda, mintha keresne valakit, a szája, amelyet amúgy zárva tart, az érdeklődéstől kislányosan kinyílt és talán belemagyarázás ez részemről, de nekem úgy tűnt, mintha kissé elmosolyodott volna. Mindezt így együttesen már nem hagyhattam szó nélkül, ezért mihelyt sorra kerültem, megkérdeztem tőle, vajon mi történt.
– Egy meztelen nő rohangál a piacon – válaszolta immár minden érzelemtől és érdeklődéstől mentesen, afféle természettudományos tárgyilagossággal.
– Meztelen nő, itt, a piacon? – hüledeztem kissé színpadiasan, majd hogy túlfűtöttségemet ellenpontozzam, csendesen hozzátettem: – Érdekes, észre sem vettem.
Ekkor egy hosszú súlyos pillanat következett. Az asszony, szokásától eltérően szúrós tekintettel vizsgált át tetőtől talpig, lelki szemei előtt bizonyára felvonult az összes szórakozott, bogaras, öregedő balfék férfi, akivel valaha is dolga akadt, s olyan hangnemben, mintha az uborka súlyát adná tudtomra, ennyit mondott:
– Ez már nem fog megváltozni.
