2015-ben először Weiner Sennyey Tibor Pihik című verseskötetét olvastuk el. Fontosnak tartottuk, hogy beszélgessünk (is) a költővel, aki sok helyen hangoztatja, hogy üzenete van, amiről szívesen beszél. Weiner Sennyey Tibor szentendrei otthonában fogadott minket.
Megmásztam a hegyet (erőltetett menetben), teát ittunk, boroztunk, a kilátásban gyönyörködtünk, komoly és komolytalanabb témákról beszélgettünk: otthonról és otthontalanságról, költészetről, a kortárs magyar irodalom helyzetéről.
A Librariusnál azt gondoljuk, hogy az író, költő személye igenis fontos. Hogy egy interjú esetében különösen izgalmas a személyesség. Meghívtál az otthonodba, az intim szférádba. Ez már félig válasz is a kérdésemre, de mégis mit gondolsz, mennyire jó, hasznos, fontos az író, költő jelleme, sorsa, egy beszélgetés személyessége?
Ugyanarra az egyetemre jártam, amelyikre te. Ott azt (is) tanították, hogy a posztmodern irodalomtudomány szempontjából a szerző lényegtelen és csak a szöveg számít. Talán az igazság valahol a kettő között van. De főleg amíg él az író, fontos a személyesség. Én magam mindig barátságra törekszem. Amikor könyvbemutató van, vagy verskoncertet szervezünk, akkor is igyekszem személyessé tenni az adott eseményt. Szerzői szempontból az a nagy illúzió, hogy élet és mű egymástól teljesen elválasztható, nagy hülyeség. Élet és mű összefügg. Nem lehet megúszni azt, hogy éld is, amit írsz. Sokan azt gondolják, hogy szar emberből is lehet jó író. Szerintem nem. Igenis vannak etikai, morális következményei annak, ha valaki író. Úgy mint például, ha valaki óvónő. Anyukám például óvónő. Ő spirituális életet is él, és látom, hogy olyan dolgokat tud a gyerekeknek adni, ami egész életükben elkíséri őket. Egy írónak könnyebb dolga van: nem találkozik a legtöbb olvasójával. Ha mégis, akkor nagyon nehéz őszinte, mély beszélgetést kialakítani. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, le kell venni a maszkokat. Rengeteg maszkot hordunk. Én törekszem arra, hogy rajtam ne legyen, mégis néha van.
Neked milyen maszkod van?
Például az, amit te is említettél az írásodban. Azt írtad, én vagyok „A KÖLTŐ”. Ez is egy maszk. Nem szeretnék csak „a költő” lenni, ennél sokkal nagyobb becsvágyam van: ember szeretnék lenni. Mindenkinek van személyes dharmája, amit realizál… realizálod, hogy mi vagy te. Én realizáltam magamban, hogy tudok verseket írni, tudatosítottam magamban, hogy tudok írni (novellát, drámát például), és meg tudom tartani az emberek figyelmét. Ennek a realizációnak első lépéseit tíz éves koromban tettem meg, amikor édesanyám elé álltam és kijelentettem: én költő leszek! Majd így is építettem fel az egész életem. Arra azonban rájöttem, hogy a személyes fejlődés mindig hatással van az írói fejlődésre.
A hegy tetején vagyunk, a szentendrei házatokban, ahová most költöztetek be. Nagyon sokat utaztál, nagyon sok helyen laktál. Ez itt, ahol most vagyunk, már a végállomás, az otthon?
Sajnos ez sem a miénk, ezt is béreljük, mint korábbi „otthonaink”, de mi már ennek is örülünk és hálásak vagyunk, hogy itt lakhatunk. De induljunk ki abból a szóból, hogy otthon! Például az Otthonunk című film, ami arról szól, hogy mi lesz a halál után ezt elég jól körüljárja. (Otthonunk, lásd itt.) Én nem bízom abban, hogy ezen a Földön meg lehet lelni az igazi, örök otthont. Nagyon-nagyon sok helyen laktam. Egerben születtem, a Dunántúlon nőttem fel, egy isten háta mögötti helyen tanultam tejipari technikusnak, onnan mentem vissza Győrbe, és onnan Szegedre az egyetemre, majd Pest következett, ahol hat évig éltem, és most itt, Szentendrén élünk két hete. Igazán érdekes az volt, ahogyan az intimszféra kialakult bennem. Elhagyva a gyerekszobát, a kollégiumban tizenketten voltunk egy szobában, egy kis szekrényünk volt, a szekrény alját fel lehetett emelni, és oda tudtam elrejteni a cigit, a bort meg könyveket. Abból a kicsi szekrényaljból lett ez a hely, ahol most ülünk. Voltak persze meghatározó állomások: az első számítógépem, amikor először tudtam bérelni egy szobát, majd egy lakást, volt, hogy kisházat is tudtam bérelni Szegeden.
Miért hagytad ott Szegedet?
Szeged nem hasonlítható Pesthez. Nagyon szerettem azt a várost, a feleségem is szegedi, a legjobb barátom is szegedi; rendszeresen lejárok még mindig. Szeretem azt a várost, de azt éreztem, hogy túl szűk nekem, nem tud ott tartani engem, meg aztán Virág is Budapesten élt.
Pestet meg tudtad szeretni?
Igen, pedig nagyon féltem tőle. Annyira sok jó emberrel találkoztam, annyira aktívan tudtam működni: cikkeket, novellákat, darabokat és könyveket írtam, sikerük volt, pénzem is lett belőlük. Abszolút jó dolgok is estek meg velem Pesten. Eredetileg Virág miatt jártam fel Pestre, de eljártam meditálni is egy buddhista közösségbe. Aztán már mindig együtt meditáltam egy nagyon kedves sráccal. Sokat teáztunk, ő keveset szólt, én annál többet. Egy meditáció után mondta, hogy elmegy Japánba szerzetesnek, nekem kiadná a lakását, másnak nem. Így lakhattam baráti áron a Hajós utcában öt évig. Végül úgy döntöttek, hogy eladják a lakást, nekem nem volt rá pénzem, úgyhogy mennünk kellett. Gondoltam rá, hogy megveszem, de nem létezett olyan hitelkonstrukció, amit egy költőnek adtak volna, vagy amivel érdemes lett volna belevágni. Az összes hasonló lakás meg duplaannyiba került. Döntenünk kellett. Úgy döntöttünk, hogy ide jövünk. Egyébként ez az a hegygerinc, ahol Hamvas Béla és Szepes Mária is laktak.
Milyen itt? Vagy inkább azt kérdezem, hogy megelégeltél-e valamit a pesti létből?
A legpontosabb, ha azt mondom, hogy sokkal koncentráltabb, tudatosabb lettem. Csak két hete lakunk itt, de máris érzem. Nem lehet csak úgy leugrani két zsemléért a kedvenc pékségedbe. Ha nem vetted meg azt a két zsemlét, akkor az még egy óra extra út lesz le- és felfelé. Bár az is igaz, hogy annyi sok jó emberrel találkoztam itt a hegyen. Gyalog közlekedünk, és a hegyen stoppolgatunk; összebarátkoztunk már sokmindenkivel. Remélem befogad Szentendre, ez a gyönyörű város, és a gyönyörű környék.
Írói szempontból miben más?
Csendesebb. Kimegyek a teraszra, és nem azt látom, hogy valaki az utcán épp a dolgát végzi. Engem az nagyon zavart. Persze nem őket tettem felelőssé, és valljuk be, hogy a bulinegyedben laktam – mit is várhattam volna? De azért kiábrándító volt. Nagyon sok olyan veszekedést hallottam, amik nem érdekeltek. A helyzet az, hogy szeretek boldogan élni. Kell a kiegyensúlyozottság.
Pedig az írók, költők szeretnek szenvedni…
Ez a toposz a magyar irodalomban József Attila óta él. Kicsit haragszom is József Attilára ezért, de főleg az őt majmolókra. Vannak olyan költő barátaim, akik imádnak szenvedni, imádják sajnáltatni, és néhány gyönyörű nővel megmentetni magukat. A gyönyörű nők szíve összetörik, ők is szeretnek szenvedni, közben születik néhány jobb-rosszabb szöveg, rosszabb esetben pár boldogtalan gyerek is. Szerintem ez póz és önhazugság. Ezt megcsinálta József Attila, kész. Petri György József Attila költészetéből indult ki, ő is rendkívül önpusztító életet élt, de továbblépett ezen. Lehet ebben tipródni, de „túl mélyre elmerülni benne kár” (lásd: Derek Mahon Minden jónak ígérkezik című versében, itt) És akkor mi van? Szenvedsz, megölöd magad körül az életet, írsz néhány jobb, rosszabb verset, és akkor mi van? Miért tetted ezt? Szerintem sokkal több és jobb is lehet egy költő, mint hogy önmagát elpusztítja. Lehet, hogy én vagyok túlságosan hobbit ahhoz, hogy József Attila legyek.
Egyébként beszéltél hasonlóról egy másik interjúban. Azt mondtad, hogy van üzeneted, van mit mondanod, és szívesen el is mondod bármikor. Ez az üzenet? Ez Weiner Sennyey Tibor üzenete?
Az üzenet az, ahogy élek. Egy ilyen interjú közelebb vihet egy-két embert, de ne gondoljuk azt, hogy az interjú elolvasásával meg lehet úszni a Pihik elolvasását.
A találkozásunk előtt egyszer már találkoztunk. Írtam egy idézőjeles kritikát a Pihikről a Librariuson. Mit gondolsz a kritika műfajáról? Mit gondolsz a nem szakmázós kritikáról? Mit kezdesz a kritikával?
Egy embert kiemelnék, aki teljesen klasszikus kritikákat ír. Ő Fekete J. József. Személyesen sajnos sosem találkoztunk, nem ismerem, sajnos nem a barátom, mégis az első könyveimtől kezdve ír rólam. Az ő írásaiból, kritikáiból rengeteget tanultam, de belátható, hogy azokat az írásait nem sokan olvasták. A Librariuson ugye megjelenik az új generáció is, több ember számára hozzáférhető tartalommal, ez is nagyon fontos nekem. Van egy nagy párbeszéd, és ebbe kapcsolódik bele az, aki ír a kötetemről. Komoly dolgokról is beszélünk: lélekről, költészetről, életről, szerelemről és minden kritikából tanulok.
Azt írtam, hogy picit olyan vagy, mint az Éjfélkor Párizsban című filmben Gil, aki íróként azt érzi, hogy rossz korba született. Erről mit gondolsz?
Szerintem ebben tévedtél, nem gondolom, hogy rossz korba születtem.
Pontosítok. Azt mondtam, fityiszt mutatsz a rossz korba születésnek. Tisztában vagy vele, de nem fájdulsz belé.
Igen, eleve nem szeretek szomorú képzetekhez tapadni, bár nosztalgiám van. A századelő Magyarországa számomra az ún. aranykor. De Krúdy például abban a korban is nosztalgiázott. Törekszem arra, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol jó ülni. Most ezen a kispárnán jó ülni, ez egy jó pozíció.
A kötetben haladva azt éreztem, hogy az újabb versek picit másabb hangon szólalnak meg. Talán kevésbé archaizálók. Megtaláltad már azt a hangot, amin beszélni tudsz és szeretsz, vagy ez a hang azért változik?
Hat év alatt jött össze ez a száz vers a Pihikben. A kötet három ciklusból épül fel. Háromszor harminchárom és egy mottó. Az első 33 a korábbi köteteimből egy válogatás. Sok verset újraírtam. Fejlődtem, változtam. Van olyan, amelyikben csak egy szót cseréltem ki, vagy központoztam, újratördeltem. Sokat, sok helyen olvastam fel, ott nagyon sok szöveget le lehet tesztelni. A második 33 új versek, a harmadik 33 pedig a három utazás alatt Indonéziában írott verseim. De a kérdésre visszatérve és megválaszolva, a 100-dik vers elrejtve egy mottó a kötetben. Ez az a hang, amin tudok és szeretek beszélni: „Írni és muzsikálni,/ megmaradni annak,/ aki játszik, tudni:/ ugyanaz a másik.”
Mesélnél ezekről a kötetbemutatókról, verskoncertekről?
Amit a Müsziben csináltunk év végén az ünnep volt. Akkor hivatalosan még nem is jelent meg a könyv. Elkészült előre száz darab. A barátaimmal, akik énekeltek és zenéltek, összegyűltünk és megünnepeltük. Úgy döntöttünk, hogy nyitottá tesszük ezt az ünnepet, eljöhetett bárki. Nagy siker volt, mert legalább száz vendég eljött és mind a száz példány elfogyott. Azt nem tudom megtenni, hogy reklámot vegyek a könyvnek, máshogy kell népszerűsítenem. Én eleve nem is akartam ebbe a nagy kánongépbe belekerülni, nagy kiadónál lenni.
Pedig az a célod, hogy sokan olvassanak, nem?
De, olvassák csak sokan Tibike verseit! De ne kelljen kompromisszumokat kötnöm érte, maradjon az egész őszinte. Ne kelljen korrumpálnom a lelkemet érte. Szóval óriásplakát helyett csináltunk slágereket a könyvbemutatókra. Kiskocsmákban is éneklik a verseimet. Február elején lesz is egy turné. Énekel például Illyés Leó és Móga Piroska, Szegeden Szeder-Szabó Krisztivel leszünk, Pesten Fodor Shodor Balázzsal. (Facebook esemény itt )
Milyen kompromisszumokról, korrumpálásról beszéltél az előbb?
Szerintem a magyar irodalom nagyon nagy bajban van. Nem azért, mert megszűnnek a folyóiratok, vagy mert kis példányszámban jelennek meg a szépirodalmi művek, hanem azért, mert az egész magyar irodalom, és az én generációm benne, elhitt egy olyan valóságot, amit a politikusok generáltak. Az irodalomban is lett jobb-, és bal-oldal. Eszerint bekategorizálták az írókat, a költőket, a folyóiratokat, a könyvkiadókat; mindenki kapott egy árcédulát. Mindenki kerül valamennyibe, mindenki megvehető. Ezzel korrumpálta magát a magyar irodalom jelentős része. Az a néhány kevés bátor ember, akik megpróbáltak saját fórumot kialakítani, amely fórum ettől az egésztől független, saját könyveket kiadni és saját közönséget kialakítani, akik hiteles emberek és értelmes üzenettel lépnek fel: azok a letéteményesei az új magyar irodalomnak. Én is törekszem rá, hogy ilyen független, szabad író legyek.
