Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor azt olvastam, hogy a Baumax elhagyja az országot. Félreértés ne essék, talán háromszor, ha voltam a Baumaxban, most mégis valamit megjelenített, ezzel a csöppel telt be a pohár a kivonulók seregében.
A rendszerváltás utáni időkben Szegeden laktam, és átélhettem minden szépségével együtt azt, hogyan emelkedtek ki a földből a nagyobbnál nagyobb áruházak, szervizek. A régi, romos épületeket felújították, és hatalmas raktárak lettek belőlük, és a legtöbb elhagyott orosz laktanya is megtalálta a funkcióját.
Havonta egyszer bevásárolni jártam, hogy a családot ellássam minden jóval. Tipikus fogyasztói magatartással élveztem az árubőséget, és azt, hogy a legjobb ár/érték arányt hozzam ki belőle. A Cora volt a kedvencem, mert világos volt és tágas. Utáltam a Metróban kerülgetni a targoncákat. Jelentős szülői hozzájárulásnak éreztem, mikor először tudtam ellátni őket is egy csomagtartónyi áruval. Benne volt a levegőben a bőség hangulatán keresztül az otthonosság és a biztonság, ami lényegi paradox csapdája a fogyasztói társadalomnak. Most mégis úgy gondolok vissza erre az időszakra, mint valami aranykorra, amikor minden a helyén volt. Amikor úgy látszott, nem csak változik, hanem fejlődik körülöttünk a világ. A politika huncutságait férfias brutalitással kezeltem, mert nem volt nyilvánvaló, hogy a politikát csak egy hajszál választja el a bűnözéstől. Bármi is történt a politikai életben, attól még jól aludtam.
Most viszont arra ébredek, hogy pakolják kifelé a boltokat. Az ember gyomra összeugrik hajnalonta, mikor az üres polcokra gondol, lepukkant, sárga neonfényben vibráló, poros épületekre. Félreértés ne essék, nem az árubőség hiánya ez, hanem egy folyamat fizikai megjelenési formája. Valami épp most hagyja el az országot, valami épp most hagyja el az életünket, ami eddig a miénk volt.
