+ Képzőművészet

Kokosiński kiállításán megkérdezhetjük: Mit ábrázolhat a festészet ma?

Kokosiński

Itt nem az esőerdőt irtják, hanem egy gondosan megtervezett és kivitelezett életformát és életmódot számolnak fel. A föld lakhatatlanságának szimbolikus kifejeződésének vélem a képet.

  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński
  • Kokosiński

Kokosiński a festészetből vonul ki, nem lesajnálóan, hanem eredeti módon és eredeti eszközökkel lép ki a művészet valóságából egy másik, de nem létező valóságba.

Bartosz Kokosiński (1984, Siewierzu) a Krakkói Képzőművészeti Egyetemen, festő szakon végzett. Jelenleg Varsóban él és dolgozik. Térbe kiterjedő festményeiben részben absztrakt formák, részben hétköznapi tárgyak által játékosan használja mind a különböző festészeti műfajok tanulságait – a csendéletét, a tájképét -, mind az assemblage, az artepovera, vagy a minimal art formáit, s munkáit – meghajlított keretek és szétfeszülő vásznak által – látszólag autonóm objektté alakítja át. Kokosiński a festészetet metaforikus folyamatként fogja fel, amelynek révén kritikusan kezeli a médium eredetét és fejlődését, s amely kitágítja a tér határait. Emögött az a gyakran feltett kérdés rejlik, mit ábrázolhat ma, egy képek által meghatározott, állandó vizuális ingerekre reagáló világban a festészet. Potenciális válaszként értelmezhetők hibrid – festmény és objekt tulajdonságait egyszerre megvalósító – munkái, amelyen több szinten is mozgásba hozzák „rendszer“-einket, s ezt a folyamatot formailag és tartalmilag kiérlelt, háromdimenziós tárgyakként jelenítik meg. (Knoll Galéria)

Bartosz Kokosiński – REPEDÉS című kiállítása, 2014.11.28. – 2015.01.31., Knoll Galéria, 1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 10.

Kölüs Lajos

Vállra emelt horizont, avagy a festészet vége

Talán sokak emlékében felbukkan Munkácsy Rőzsehordó nő (1873) című képe. A nő egy erdőszélen ül és pihen. Úton van, hátán hordja a tűzrevaló, összekötözött gallyakat, most erre van szüksége. Jean-François Millet: Rőzsehordó parasztasszonyok (1852 körül) képén két asszony látható, mozgásban vannak, lépnek, görnyedt háttal. Míg Munkácsy, Millet a festészetet emeli magasba képével, addig Kokosiński festészettel számol le háromdimenziós műveiben, objektjeivel. Közben a színek változását, lepelszerű gyűrődéseit vizsgálja. Nála a keret, a ráma már nem a kép tartozéka, viselője, gondozója, hanem önálló entitást hordozó tárgy. Rőzsét, terhet egybetartó zsineg, kapocs, szalag; a rőzsét, terhet hordozó tégely, tegez, batyu.  Akár a teher, akár a batyu a vándor alakját is megidézi. A vándor örökké úton van, ha megáll is, nem maradhat. Tovább kell menned, hiszen dolgod van… Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy. (Márai Sándor: Füveskönyv – Arról, hogy mindennap tovább kell menned. Valahogy így tesz Odüsszeusz is, nincsen maradása sehol. A Bolygó hollandi is baljós úton van, egy hajó, amely az utolsó ítélet napjáig a tengert rója. Örökös érkezésben és örökös távozásban.

Kokosiński

Cobalt blue, 2014

Kokosiński tárgyai a mulandóság jegyeit, eszközeit hordozzák, a gyűjtött, félretett, elromlott, majd valamire jó lesz játékokat, fényképeket, dobozokat, kerekeket, gyufákat, nyakkendőket, cipőket, vonalzókat, a vadászatot idéző állati koponyákat, trófeákat. A pusztulás poros levegőjét érezzük az orrunkban, pincemélyek dohát, padlások ürességét, elzárt szekrények és fiókok sötétségét és bugyrait. Visszük majd magunkkal, hordjuk a hátunkon, készülődünk. Kokosiński nem csak a költözés, elköltözés, átköltözés, ideiglenes helyváltoztatást idézi fel, hanem a halálba vándorlást is, az elmenést, a lemondás fájdalmát, a szívünkhöz nőtt, de megunt, eldobott, kidobott tárgyakat is, amelyek valamikor emberi kézbe, emberi archoz simultak. Élettel teliek voltak, mert élet vette körül őket, részesei voltak egy körforgásnak. Valaki ragaszkodott hozzájuk. Most összegyűjtve, csomózva determináltak, összefogják egymást, zsúfoltan, kényszerűségből, a végső enyészetre várva.

A festészet elpusztítja a valóságot (Painting devouring a vanitas theme, 2012) című képen a tovább lépő ember batyuját látjuk, az elhagyott örökséget, a megtartott és most elvesző örökségét. Egy világ megy el, ahogy Cseke Szilárd is a Kiscelli Múzeumban körré rendezte az otthonát elhagyó ember visszahagyott tárgyait (Külföldre költözünk). Kokosiński a festészetből vonul ki, nem lesajnálóan, hanem eredeti módon és eredeti eszközökkel lép ki a művészet valóságából egy másik, de nem létező valóságba. A létezőből a nem létezőbe, mindvégig megmaradva a reális tárgyi világ kereteiben és dimenzióiban. Minden tárgy eredeti, létező, funkcióját nem használják, szeméttelepre valók, ott végzik, talán a guberálók válogatnak közülük, de nem kreáltak.A kép szándékosan meghajlított kerete acélabrocsként fogja közre a tárgyakat, védi és rejti is őket. A személyhez nem kötöttség nyilvánvaló, nincs nő és férfi batyu, talán a szarvas és őz koponyák azok. Nők ritkán vadásznak. Kokosiński vásznaiból kitüremkednek a tárgyak, élük van, szúrnak, kilyukasztják a vásznat, rongyolódnak. Aki ezt a terhet vállára veszi, a semmit hordja. A semmi horizontját. Modern és avantgárd Sziszüphosz vállán nincs teher, csak látjuk a terhet, magában viszi, mint ahogy mi is, ha költözünk valahonnan valahová. A fizikai teher lelki teherré válik.

A festészet felemészti a stúdióm (Painting devouring my studio, 2013) című műve önmegsemmisítő gesztusával saját magát, az alkotót számolja fel, eszközeivel és céljával egyetemben. A festmény elpusztítja a vidéki tájképet (Painting devouring rural landscape, 2012-2014) c. munkájában is a rombolás, az enyészet, a megszűnés jelenik meg. Illúziómentes világ csomagját látjuk, a kivonulást, az otthontalanságot, a biztonság elvesztését, hogy nincs idill sehol sem. Az ember, mint kultúrlény önmagára támad, önmagát veszélyezteti, saját álomképét szünteti meg. Itt nem az esőerdőt irtják, hanem egy gondosan megtervezett és kivitelezett életformát és életmódot számolnak fel. A föld lakhatatlanságának szimbolikus kifejeződésének vélem a képet. A festészet tehetetlen, magát mint végzetet gondolja el, felelősséggel, hogy fel kell szólalnia ebben az egyszerre inger gazdag és inger szegény világban, a természet és az ember érdekében.

Kokosiński

Snowy Painting, 2011

A kiállításon látható színes képek és objektek (Moro, 2013, Snowy Painting, 2011) ugyanakkor a festészet visszaperléséről és a továbbéléséről is szólnak, Kokosiński absztrakt módon vizsgálja a szín világát és annak hatását, a látvány belső természetét, a képkeret és vászon hajlításán, gyűrődésén keresztül. A csavarodás és összehúzódás a kép felületén változatos formában jelenik meg, látjuk a művelet dinamikus hatását, mindvégig érezve, semmi sincs befejezve, a művész gesztusa lezáratlan és nyitott. A rőzsehordó eltűnt, csak színeket hagyta maga után.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top