Van valami nagyon nyomasztó abban, amikor az ember arcába tolják, hogy hazudik magának. Néha viszont jól jön. Megnéztem a Szerelem című Ibsen-átiratot (eredetileg A kis Eyolf) Dollár Papa Gyermekeitől. Nem akartam elindulni utána.
Nem lehetnénk közelebb
Egy ismerősöm azt mondta, nagyon kényelmetlenül érezné magát, ha egyszer a színházban ki kellene mennie a színpadra. Mondtam neki, hogy nézzünk meg együtt egy lakásszínházi előadást, mert ott alapvető a közelség és mindenkire vonatkozik, nem fog feszengeni. Először hallani sem akart róla, mondván, hogy minek tenné ki magát ilyeneknek, de aztán mégis eljött és a végén közölte, hogy soha nem volt még része ilyen közvetlen színházi élményben.
Van a lakásszínházi (vagy ahhoz hasonló) előadásokban egyfajta intim közelség, aminek a gondolatától a klasszikus színházhoz szokott néző eleinte valóban zavarba jöhet. Erről beszélgettünk a Trafóban zajló NEXTFESZT (itt láttam Dollár Papa Gyermekeit is) egy másik alkotójával, aki elmondta, hogy utána meg nehéz újra távolságot tartani. A színészek ugyanúgy vannak öltözve, mint te, és egészen addig, amíg fel nem pattannak a szomszédos székből, nem egyértelmű semmi.
Rá lehet kapni az ízére, az ember egészséges kíváncsiságát elégítik ki, ugyanezért nézzük a való világot is. Mert itt ez történt, mintha a szomszéd drámájába hallgattunk volna bele, de szabad, hiszen jegyünk van rá. Annyira közel van fizikailag, hogy lelkileg is megkerülhetetlenné válik. Van olyan is, ahol még a szemedet is bekötik hozzá. Nagyon jó alapanyag erre Ibsen, Dollár Papa Gyermekei mesterien űzik az intimitást, akár a te nappalidba is elhozzák.
Kukkolni mindenki szeret
A norvég drámaíró nem arról híres, hogy hatalmas karakterfejlődéseket tár elénk. A jellemek sablonszerűek, ismerősek. Sokkal inkább a meglévő titkaikat csöpögteti szépen lassan, finoman villant fel morális dilemmákat. Súlyosakat, de mindig apró utalásokkal. Vagy egy-egy ütős megjegyzéssel, de akkor minden robban. Onnan már nincs visszaút, amikor egy anya kijelenti, hogy bárcsak meghalna a gyermeke, aki a szülők hibájából testi fogyatékos. De addig kellemesen el lehet takargatni a fel-felbukkanó családi feszültséget, meg azt is, mi köti össze ezt a két embert valójában.
Sárosdi Lilla magával ragadóan játssza az anyát, takaróba csavart meztelen testének és túláradó, trágár szexualitásának igazából semmi köze az anyasághoz, amikor az nem a kisajátításról szól. Ugyanígy fojtja meg a férjét is a szeretetével. (Vagy inkább az önbizalomhiányával, de ő erről nem tud, mindegy.) Ördög Tamás az apa szerepében az örök, változatlan elégedetlenség, kellőképpen hisztis és ideges ahhoz, hogy vergődése eredményeként kimondjon dolgokat, amikről eddig mindenki mosolyogva hallgatott. Annyira belefeledkeztem a párbeszédeikbe, hogy voltak pillanatok, amikor elfelejtettem, hogy darabot nézek és nem egy huszonegyedik századi családnál kukkolok éppen.
Így lehet zoomolni szóban
Pedig felhívták a figyelmünket már az elején azzal, hogy felolvasáshoz hasonló stílusban elmondták Ibsen díszletre, személyleírásra vonatkozó utasításait. És senki, semmi nem úgy nézett ki, egy fehér falú tükörteremben ültünk összecsukható műanyag székeken. Távolságot teremtettek, majd viccessé vált az ellentét a leírás és a látottak között, és megint közel kerültünk, amikor a szereplők saját keresztnevükön szólították egymást. Ezzel az apróságnak tűnő húzással és a párbeszédek mai stílusával teljesen összemosták a határokat, és átemelték Ibsen tizenkilencedik századi drámáját a valóságunkba.
Kiss-Végh Emőke az apa húga, akihez nagyon jól lehet ragaszkodni, mert hol nagyon kell mindenkinek, hol nem, és ő is hasonlóan libikókázik meghatározhatatlan rokoni szálaival. Néha nagyon közel, máskor nagyon távol érzi az ember, lehet rá építeni, akár hiányt, akár jelenlétet aggatnak rá. Ha kellemesen intim, felborzoló érzelmi hullámvasútra vágysz, ne hagyd ki Dollár Papa Gyermekeinek következő előadását.
