Shirley: A valóság látomásai (Shirley: Visions of Reality), 92 perc, 2013.
Van most egy érdekes osztrák film, Gustav Deutsch rendezése, az a címe, hogy Shirley: A valóság látomásai. Deutsch fogta Edward Hopper festő munkásságát és tisztelettudóan rágyömöszölte a filmvászonra.
Alig hallhattunk itthon a filmről, a port.hu-t bányászva lehet véletlenül rábukkanni, hogy december 25-én volt a hazai premier. Kongott is a moziterem a Művészben (Deutsch filmjét ugyanis csak ott játsszák).
Nem csoda, a Shirley fura film, a kísérleti fajtából.
Ahogy mondtuk, Deutsch vette a világháborús Amerika közkedvelt realistájának pár képét és rátette a vászonra. Már a filmesre. Vagy inkább odazsúfolta, rágyömöszölte. Ez kábé annyit jelent, hogy a rendező, kegyelmet nem ismerő katonás szigorral és precizitással, inkább rekonstruálta Hopper képeit, mintsem adaptálta. Odatette a piros fotelt a sarokba, ahol annak helye van. Rá a pulcsit, a kéket, a két barna címkés bőrönd megy a kép bal sarkába. Ezeken közben meg a címke kínjában abban a szögben lóg lefelé a fogantyúról, ahogy mondva van neki. Még a cigarettafüst is csak hajszál híján, hogy nem úgy bodrozódik, amint azt Hopper megfestette.
Tizenhárom jelenet, tizenhárom hasonmás, szinte-állókép. Valahogy így:
A vizuális eredmény szemeket kápráztató. És mi van még?
Hát ez az, hogy tulajdonképpen semmi. A film maga a lecsupaszított unalom és szerintünk mindez abszolút szándékos. Egyszerűen a főszereplő kilencven percen át teátrálisan unatkozik. Azaz: álmosítóan mélán bambul ki az ablakon. Téblábolgat pár kört a szobában. Leheveredik egy kicsit az ágyra. Oldalra hatja a fejét. Felkel egy kicsit az ágyról. Üldögél még egy keveset.
Aztán feláll, lomhán odasétál az ablakhoz és álomkóros tekintettel megint csak bámészkodik rajta kifelé. Mindig bentről, mindig csak kifelé. Esetleg rágyújt.
Közben sóhajtozik is, meg belső monologizál.
Ennyi, komolyan, nem ferdítünk. Ezeket az állóképpé álmosodó mozgóképes jeleneteket szakítják meg olykor aztán évszámok és egy leheletnyi rádiós aláfestés. A feliratok tanulsága szerint 1931. augusztus 28-ból indulunk és valamikor az ötvenes évek egyik augusztus 28-áig jutunk. A rádiós etápokból közben Hitler, Washington, Mussolini, Kuba. Duplán érezzük tehát: múlik az idő.
Na ez az, így lehet izgalmas ez a mozivászonra ültetett unalom.
Káprázatos-hátborzongató ez az unalom, mert Deutsch mozgóképei gyakran élettelenebbek az eredeti festményeknél. Időtlen sivárság és fullasztó közöny, amikor túl nagy a zaj kint és ordít odabent a csönd. Káprázik a szem és zsong a fej az üres falaktól, a tiszta padlószőnyegtől meg a vakító fényben várakozó, dermedt egyedülléttől. Az ablak alatt menetel a történelem, bent a szobában meg nyomasztóan bepállott az idő.
A Shirley úgy mutatja be a harmincastól ötvenes évek Amerikájának szürreális valóságát, hogy ez a bősz unalom igazából ijesztően ismerős. Az álmosító augusztus végi fülledtség kimerevíti a pillanatot – annak meg esze ágában sincs aztán továbbállni. Közben mit csinálunk? Várakozunk. És baromi mindegy, hogy mikor és meddig várakozunk.
