Húszas Trianon, negyvenes Holokauszt, nyolcvanas kémügyek. Kétezres roma-gyilkosságok. Személyes meg kollektív felelősség, kezdeni valamit azzal, ami ránk maradt. Nem csak megpakolt zsákokban összehordani és jól kiborítani az asztalra, de megpróbálni rendet rakni. Hozzászólnál?
A Káva Kulturális Műhely lassan húsz éve készít elsősorban gyerekeknek, a középiskolás korosztálynak – fiataloknak szóló színházi előadásokat. Részvételi színházuk kulcsa valóban a részvétel, színházi nevelési előadásaikban társadalomkutatókkal együtt munkálkodva teremtik meg a játék terepét, a kérdések színházát. Játékaik cselekvő alakítója maga a néző, hiszen a Műhely tagjai vallják, hogy aki egy képzeletbeli világban képes döntéseket hozni és az események aktív résztvevőjévé válni, az a valóságban is képes rá.
Decemberben zárult a Káva egy éves programsorozata Az emlékezés drámája címmel. A háromlépcsős program a Holokauszt Emlékév keretében öt középiskolai osztállyal folytatott közös munka során kérdezett rá a Holokausztra való emlékezés lehetőségeire, formáira.
Takács Gáborral, a Káva szakmai vezetőjével beszélgettem a részvétel koráról, és a színház adta lehetőségekről.
Társadalmi, társadalompolitikai kérdések, gyerekeknek és fiataloknak szóló színház. Idén kezdte tizenkilencedik évadát a társulat… Két évtized időtávlatából visszatekintve, mi volt az, ami elindította ezt a szervezett részvételi színházi formát? Éppen a gyerekek korosztályában.
A rendszerváltás után közvetlen romokban volt a magyar gyerekszínház. Sok pocsék előadást játszottak, ha játszottak egyáltalán. Az egyik kitűzött cél tehát szimplán az volt, hogy jó gyerekszínházat csináljunk. Erre jött az ötlet, hogy mi volna, ha nem csak jó, de – ebben a részvételi értelemben – egyúttal izgalmas színházzal is próbálkoznánk… A Káva működésében az esztétikai szempontokkal egyenrangúvá, ugyanolyan hangsúlyossá vált a társadalmi problémák beemelésének a szándéka is.
Az elmúlt években már nyitottatok a felnőtt közönség felé is. Miért ez a váltás?
Természetes kíváncsiság volt a részünkről. Felmerült bennünk, hogy a direkt középiskolásoknak készített előadásaink változtatás nélkül, vagy minimális változtatással tulajdonképpen eljátszhatóak egy felnőtt közönségnek is. Hiszen általában olyan aktuális, társadalmi vonatkozású problémákat vetünk föl, amik a felnőtt társadalom tagjait is ugyanúgy érintik, számukra is aktuális kérdések 2014 Magyarországán. Most volt pár napja a 3050 gramm premierje… Ez az első olyan produkciónk, amit már direkt felnőtt közönségnek készítettünk. Ugyanolyan interaktív színházi forma, mint bármelyik másik játékunk. Tehát a gyerekeknél alkalmazott módszert próbáltuk átültetni egy felnőtt játékba, ami azonban hangulatában már egészen eltér a korábbi előadásainktól.
Milyen visszajelzéseket kaptok? Van igény a felnőtt társadalom körében erre a típusú részvételi színházra?
A terveink mögött nyilván ott áll egy meggyőződés, vagy ha úgy tetszik, hit, miszerint kell lennie egy olyan közönségrétegnek ma, 2014 Magyarországán, akit érdekel az interaktív színház. Aki élvezetet lel abban, hogy nem csak néz egy játékot, de megszólalhat, beleszólhat, kifejezheti önmagát. Nem gondolom persze, hogy ez egy őrületesen nagy szelete a társadalmunknak, de bízom benne, hogy legalábbis van, és egyre növekszik. Ugyan a hazai színházak kacérkodnak olykor az interaktivitással, de azt hiszem ilyesmit, amit mi csinálunk – komoly szakmai hátérrel és húsz év tapasztalattal – aligha látni.
Említetted, hogy ugyanazt a módszert alkalmazzátok felnőtteknél is, mint a középiskolás korosztályban. Nehezebb a felnőtteket „betörni”, elérni, hogy elengedjék a fantáziájukat? A felnőtt társadalom sokszor hajlamos inkább a jól bevált sémák szerint gondolkodni…
Persze, van két véglete a felnőtt részvételnek. Az egyik, aki eljön és az ő általa képviselt sémák szerint alakítja az előadást. Illetve van az a típus, aki meg éppen inkább hátralép, visszavonul, nem vesz részt. Az érdekes az, hogy ezután a tipikus kezdőreakció után mégis úgy tűnik, hogy a felnőtteknél is csupán a megfelelő gombot kell megnyomni, hogy elinduljon a gépezet. Egyetlen gombot, ami aztán felszínre hozza a reakciókat. Ez egyúttal tünet is. Azt jelzi, hogy az embereknek igényük van arra, hogy közöljenek, sőt… Inkább abból szokott gond lenni, hogy kezelnünk kell, ne legyen a felnőtt-előadásainkból egy nagy lélekmasszázs. Tehát ne csak kitegyük az asztalra, amit felnőtt fejjel cipelünk és elhoztunk magunkkal, hanem kezdjünk is vele valamit, formáljuk tovább…
Pillanatkép a Gubanc című előadásból.
Feltűnt az előadásaitok felépítésében, ívében, hogy a darab egy pontján valamilyen formában mindig döntéshelyzet elé állítjátok a nézőket…
Igen, általában a döntéshelyzetek megteremtése egy-egy játékban nagyon fontos alapmotívum, ámbár nem kötelező jellegű. Ha egy közös nevezőt kéne kiemelnem az előadásainkból, akkor az inkább a jó értelemben vett provokáció jelenléte. Minden játékunk úgy épül föl, hogy legyen benne valami olyan elemi kérdés, ami mellett nem tud a néző szó nélkül elmenni. Ami miatt szükségét érzi annak, hogy részt vegyen a játékban, belülről arra „kényszeríti”, hogy megfogalmazza és kifejezze a saját viszonyát egy adott témakörhöz. Nem csak verbálisan, hanem akár akcióban is… Bármilyen olyan formában, amit mi ott, az előadás keretei közt felkínálhatunk.
Ennek a helyzetnek az előidézéshez persze először is el kell érnünk, hogy a néző elhiggye: mi tényleg kíváncsiak vagyunk a véleményére. Van, aki már attól lefagy, hogy valaki hozzá beszél, ne adj’ isten megérinti. Pedig nincsenek csomagolt válaszaink. nem szeretnénk senkit átnevelni. Teret szeretnénk adni a gondolatoknak, kíváncsiak vagyunk.
Van bármilyen előzetes forgatókönyvetek, alternatív verziók egy-egy előadás lefolyására és zárlatára? Vagy tényleg csak átengeditek a játékot a nézőknek, hadd menjen a maga útján…
Az előadásainkban van egy nyomás, ami a nézői vélemények fő csapásirányát jelzi és amit mi szándékosan nem akarunk terelgetni. Nem szeretnénk mesterségesen irányítani, beleszólni egy-egy előadás lefolyásába. Így természetesen a történet értelmezése és tovább bonyolítása sokszor elhúz egy határozott irányba. Van, hogy az „erősebb” hang viszi, amivel nem feltétlen ért egyet mindenki a közönség soraiból. Azonban ha elment, akkor elment, mi nem nyúlunk hozzá. Mesterségesen irányítani a játékot veszélyes volna, hiszen olyan megvilágításba kerülhetnénk, mint akik megmondanak valamit. Erre már a gyerekeknél is nagyon ügyeltünk, hát akkor még a felnőtteknél fokozottabb óvatossággal… Természetesen az előadásainknak megvan a maguk jól meghatározott kerete. A résztvevők ezen a fikciós kereten belül teljes szabadságot kapnak tőlünk, irányíthatják a játékot, de az általunk szabott keretekből nem léphetnek ki.
Mire gondolsz, mi a különbség?
A felnőttek sokkal érzékenyebben és brutálisabban reagálnának, ha úgy éreznék, irányítani akarjuk őket. Ha ennek bármiféle gyanúja felmerülne, rögtön kiszúrnák. Ellenben a gyerekek sajnos edzve vannak ahhoz, hogy irányítják őket. Ha elkalandoznak a gondolataik, mindig van, aki visszaterelgesse azokat a „helyes” ösvényre. Pláne ha élvezik is a játékot, elmerülnek benne, és valaki ezt a terelgetést kulturáltan csinálja, a játék akár manipulációba is átcsúszhat… A Kávánál azonban roppantul fontos a számunkra, hogy a fiatalok véleményét semmilyen szinten ne befolyásoljuk.
A társulatotok Facebook-oldalának számomra kicsit provokatív neve van: „Szerintem is ez a részvétel kora”. Mit jelent ez? Mi az, ami miatt szükségét látjátok ennek a részvételnek ma, és milyen szerepet játszhatnak ebben a színház adta lehetőségek?
Provokatív helyett én inkább azt mondanám: romantikus. Szeretnék hinni abban, hogy jelen van a részvétel igénye a társadalmunkban, és erősödhet még. Számomra a részvétel az evidens, a norma. A mi társadalmunk demokráciáról való tudása úgy gondolom felületes, kritikusan szegényes, pedig jó lenne most már, huszonöt év után, felébrednünk, hogy ez bizony a mi világunk. A mi örökségünk, amit senki nem fog megoldani helyettünk. Egy lehetőség és egy felelősség, amivel igenis élhetünk, még hozzá akár úgy is, hogy közben élvezetet nyújtson.
Nem gondolom magunkat egy savanyú társaságnak, hogy idejössz és na aztán mi majd megtanítunk, hogyan működik a demokrácia… Lehetőséget kínálunk, hogy eljöjjön valaki és megfogalmazza a gondolatait, miközben meghallgathatja a másikat és több nézőpontból is elgondolkodhat egy-egy kérdésről. Tehát azokra a gesztusokra gondolok, amik alapvetőek egy demokratikus működésben…
A színház pedig mindebben az élvezeti faktort biztosítja. Azt az alapvető élményt, hogy jó dolog játszani, mert játék közben kinyílik a világ. Egy fikciós keretben elgondolkodhatok egy másik ember sorsáról és történeteiről úgy, hogy közben pontosan tudom, mindez az én világomról szól. Hiszen ez a valaki akár én is lehetnék.
A Káva Kulturális Műhely Elveszettek – A hiányzó pillanat című előadásáról írt cikkünket itt olvashatjátok.
