Mindenhol fekete föld. Aztán eső, folyó, lombok, csillagok és hínár. Meg hús és testnedvek, mint egy pogány szertartáson. A Szputnyik Hajózási Társaság és a Színház- és Filmművészeti Egyetem Bertold Brecht Baalját tűzte műsorra a Jurányiban.
Egy furcsa hős
Brecht húsz éves korában, 1918-ban írta meg a vagabundus költő történetét, versekkel, kardallal, válaszként egy 1917-es műre Hanns Johsttól, aki hamarosan a náci Németország egyik legfontosabb irodalmi alakja lett. Der Einsame (A magányos volna magyarul) című drámájában még azért megmutatta, hogy a művész különb a többieknél. Ez nagyon zavarhatta Brechtet, mert eleinte még a szerkezetét is megtartotta Johst drámájának, úgy írta meg az igazán nem különb költő történetét. Sőt, Baal a polgári erkölcs szembeköpője, szerelmes nők folyóba fulladt holttestei és leszúrt legjobb barát marad utána. (Igen, ő tette.) Saját játékszabályai vannak, a romlás, a hús, és a téboly esztétikuma hajtják, lombokat, csillagot bámul és foglal versbe, egyéb nem hatja meg. Jóakaróit is elhajtja maga mellől, szépen lassan számkiveti önmagát. Talán ebben a században már nem is annyira meglepő a karaktere. Király Dániel alakítja a Villonhoz hasonló figurát, a többiekkel együtt nagyon megérkezik szerepéhez, bár az első tíz percben még aggódtam egy kicsit a modorosság miatt. Hamar elmúlt, mindenki a helyére került.
Baudelaire megirigyelhetné
Baal neve és figurája nem egészen Brecht találmánya. Föníciai istene az esőnek és a termékenységnek, állata a bika. Miltonnál, meg egyébként a keresztény irodalomban már Belzebúb a neve, aki Sátán legjobb cimbije és uralkodótársa az alvilágban. Így sokkal érthetőbb, hogy miért esik a darabban folyton, miért csődíttet össze hét faluból bikákat a látvány kedvéért, miért sáros mindenki, és egyáltalán, miért lehetetlen valami tisztább, feloldozóbb pillanat Baal közelében.
Nem egy Gedeon bácsi, de mégis
Olyan, mint a klasszikus rosszfiú, a rocksztár, a kívülálló, aki azért kell mindenkinek az őrületig, mert neki magának senki sem kell. Megvan az emberben, hogy ösztönösen felhúzza az orrát az ilyen alakoktól, hogy aztán lopva vissza-visszapillantson rájuk. Mert érdekesek, mert nekik lehet sárban fetrengeni, alázni és alázkodni, annyira őszintén nyersek, hogy oda akarunk figyelni rájuk. Nem hiába van tele minden könyvesbolt mostanában a Szürke ötven árnyalatával, abban is egy Baal-szerűen kegyetlen, bár öncélúbb alak az izgalmas. Azt beszélik legalábbis.
Egy deszka minden, a teknő cselló
A fullasztó képekhez a látványt Kovács Tamás és Bodor Ági alkották. Egy emelvény, telehintve földdel, egy csatornafedő, ahová és ahonnan el lehet tűnni, és egy masszív, oldalról belógó deszkapalló, amely lehet ágy, asztal, csónak, vagy folyópart. A minimalista díszlet jól illik a sodródó, elvesző karakterekhez, szépen megoldották a víz alatt kérdését is. Mindeközben Keresztes Gábor és Bartha Márk a színpad két oldaláról különböző fémhuzalokon, hangtálakon, egy teknőn és a Bélaműhely egyéb hangcsiholászati eszközein játszanak hátborzongató háttérzenét. Ha ez nem hangulatteremtő, akkor semmi.
Ezért érdemes megnézni
Ha nem volna elég a perverz kíváncsiság, vagy a sötétben bolyongás vágya, akkor nézzük meg ezt a darabot a furcsa egyveleg miatt, amit nyújt. Félúton leledzik valahol a kardallal operáló, történetet mesélő, jól bevált, de távolságtartó színház és a kísérleti meg- és felrázás között. Annak merem ajánlani, aki elmúlt tizenhat, és szívesen gyűlöl és imád egyszerre. Fog benne találni emésztenivalót.
Hasonló cikkek:
Disznólkodni szabad, de csak szépen
