Elsik László, a Balatonszemesre tartó, Latinovits Zoltánt elgázoló vonat egykori vezetője a Borsnak mesélte el, hogy mi történt 1976. június 4-én.
A Nagykanizsáról Budapestre tartó vonalon haladtunk. Ketten voltunk a mozdonyfülkében az egyik kolléganőmmel. Este fél nyolc után értünk Balatonszemesre. A pálya mellett a bal oldalon egy férfi sétált, majd megállt a kitaposott zugátjárónál. Azt hittem, arra vár, hogy a vonat elhaladjon.
A mozdonyvezető szerint a színész nem viselkedett furcsán. Csak ácsorgott, és nem lehetett tudni, mire készül.
Közeledtünk az állomáshoz, lelassítottam 50 kilométeres sebességre. Hirtelen a kollégám felsikoltott, hogy „jaj, beugrik!”. Egy koppanást hallottam. Fékeztem, leugrottam a vonatról és hátraszaladtam.
Amikor meglátta, Latinovits még életben volt.
A negyedik kocsinál feküdt egy ember, kitekert végtagokkal, nem láttam az arcát. A fején és a combján sérült meg, a rövidnadrágját is leszakította a vonat. A korábban megjelent írásokkal ellentétben nem volt összeroncsolódva a teste.
A mozdonyvezető tisztán hallotta azt is, ahogy szuszog.
Az állomásra rohantam, hogy hívjanak segítséget. Mire visszaértem, a mentősök már kiemelték a sínek közül. Kérdeztem, hogy felvették-e a személyi adatait, de csak egy kulcscsomó és egy folyóirat volt nála.
Mivel az arcát nem látta, nem tudta, kit gázolt el. A történtek megrázták.
Fogalmam sem volt róla. Amikor Pestre értem, ott tájékoztatott a főirányító, hogy Latinovits Zoltán volt az áldozat. Ez volt az első gázolásom. Csak négy éve voltam mozdonyvezető, nagyon megviselt az eset. Hosszú évekbe telt, mire feldolgoztam. Sokáig tévét sem néztem. Már nyugdíjas vagyok, de a mai napig kísért.
Elsik László szerint nem vitás, hogy öngyilkosság történt.
Egyértelmű. Tíz méteren belül ugrott. Soha nem értem, miért próbálják tagadni. Ettől mint színész nem lett kevesebb, és a darabjai, filmjei örök érvényű alkotások maradnak.
