Allen legújabb alkotása, a Káprázatos holdvilág még mindig nem tudta megrengetni a rendezőbe vetett hitemet.
Bár be kell vallanom, kicsit izgultam, mielőtt beültem Woody Allen legújabb alkotására a Művész moziba. Ez az izgalom tulajdonképpen a csalódástól való félelem – nem túl intezív – izgalma, amit egy-egy általunk nagyra tartott író új könyvének még nyomda szagú borítóját szemlélgetve is elkap minket. Lesz-e olyan jó, mint a többi? – kérdezem magamtól félve, aztán nekiugrok a szórengetegnek.
Allen filmművészetének aranykora a Fogd a pénzt és fuss!, a Játszd újra Sam! vagy az Annie Hall mellett, ha másként is, de tudtam szeretni a rendező új (sokak által már középszerű(bb)nek tartott) filmjeit is. Nagy kedvencem a Vicky, Christina, Barcelona című 2008-as film, de imádtam a Whatever Works című 2009-est, de a Káprázatos holdvilágot megelőző Blue Jasmine-t is tavalyról.
A Káprázatos holdvilág szépen beilleszkedik a megkezdett sorba, ha te, kedves olvasó valami teljesen új Woody Allen-filmet vársz, valami pálfordulást, ezt a filmet nem neked találták ki. Azt fogod kapni ugyanis, amit mostanában mindig. Szerelmet, némi filozófiát, bámulatos díszletet és pörgős párbeszédeket.
https://www.youtube.com/watch?v=kS56nuOQWdw
Az ünnepelt bűvész Stanley Crawford (Colin Firth), aki Wi Ling Soo művésznéven, kínainak maskírozva lép fel, egy igazi mogorva, arrogáns angol férfi. Crawford nem csak egetverően öntelt, de irtózik az állítólagos médiumoktól, akik azt hangoztatják, igazi varázslatra képesek. Legjobb barátja, Howard Burkan (Simon McBurney) meggyőzi a mágust: utazzon el vele a Cote D’Azurra, a Catledge családhoz, és leplezze le a fiatal, és rendkívül elbűvölő látnokot, Sophie Bakert (Emma Stone).
A bájos Sophie édesanyjával (Marcia Gay Harden) érkezett a Riviérára, Grace Catledge (Jacki Weaver) meghívására, aki abban a reményben invitálta meg az ifjú hölgyet, hogy kapcsolatba léphet elhunyt férjével. Ebbe az idillbe toppan bele Crawford, aki úgy gondolja, ő bizony átlát a szitán, és leleplezheti a lányt.
A leleplezés kezdetben azonban nem tűnik túl sikeresnek. Sophie bizony kommunikál az elhunyt férjjel, senki által nem tudható információkat vizionalizál Crawfordról. A bűvész egyre makacsabban erőlködik, hogy megbuktassa a csalót, felfedje a lebegő gyertyák trükkjét, miközben – legnagyobb sajnálatára – egyre jobban belehabarodik a kissé butácska, mégis bájosan ártatlan Sophie-ba.
Crawford nemhitben való hite megrendül. És a nihilista, cinikus, földhözragadt bűvészből – bár csak rövid időre – boldog emberré válik. Woody Allen egy interjúban arról mesélt, hogy egy tévéműsorban összeeresztették Billy Graham evangélistával, akivel Isten létezéséről vitáztak. Billy Graham azzal érvelt Allennek, hogy bár előfordulhat hogy igaza van, és a halál után nincs semmi, de még így is jóval boldogabb életet él ő, hívő ember, mint az ateista rendező. Woody Allen beismerte, hogy az evangélistának igaza van.
Crawford a rendező alteregója, akit bár felszabadít a spiritualitás megélése, de ugyanennyire boldog hirdetni a rációt, a logikát. Örömet okoz számára Sophie médiumságán élcelődni, a lány meg csak lubickol az ektoplazmák és a szellemek villágában. Kettejük dialógusai nagyban megtámogatják a filmélményt: Colin Firth és Emma Stone hevesen, ritmusosan, egymást kiegészítve játszanak.
További bájos kellék még a film háttere: a hullámzó tenger kéksége, a vakító napsütés, a fák fáradtzöldje még éppen nem giccsesen gyönyörű, inkább csak simán jól esik a szemnek egy szépen fényképezett mozit bámulni.
Kedves, mókás, könnyed, de nem limonádésan könnyed másfél óra a Káprázatos Holdvilág. Azt kapod, amit vársz, talán picit több kedvességet. Ha például a Blue Jasmine-nel szeretném összehasonlítani ezt az alkotást, a Kárprázatos holdvilágot egy sokkal szerethetőbb filmnek látom. Az a típusú mozi ez, amelynek zenéje a moziból kilépve még a füledben zúg, és bár esik az eső, és hideg szél fújja szét az arcom, mégsem tudok bosszankodni, ha hatalmas pocsolyába lépek.
