Orvosi rendelő. Várakozunk. Egy szék van köztem és közte. Arra figyelek fel, hogy fújtat, szuszog. Lehajol, lábai között nyúl át, a szék alatt hátizsák, azt veszi elő. Széthúzza a cipzárt, szendvicset kotor ki, még nem bontja ki teljesen a nejlonzacskóból, hisz egyelőre maga mellé teszi az ülésre. Behúzza a cipzárt, fújtat, ahogy a zsákot visszateszi a szék alá. Aztán végre hozzájut a szendvicséhez, eszik, csámcsog. Nem sietve, nem komótosan: egyenletesen. Miután a táplálkozást bevégezte, elő a hátizsák, szét a cipzár, üres nejlonzacskó a zsákba, be a cipzár, fújtatás, zsák a szék alá. Nyújtózkodik, karjait szélesre tárja. Ásít. Feltápászkodik, kis, kacsázó léptekkel kimegy a váró előterébe.
Nyolcan-tízen lehetünk a helyiségben. Már jön is vissza: inkább tréningruha, ami rajta van, mint dzsogging, világoskék, alsó, felső. Erősen piknikus, középmagas férfi, vaskos benyomást kelt. Kopaszodik, őszül, úgy hatvanöt lehet. Kezében újság, azért ment ki, amint leül, szétnyitja, ropogtatja. Olvasás közben inkább fúj, mint fütyörészik, kivehetetlen, hogy mit. Félbehajtja a lapot (ropogás), miután végzett néhány sorral, megütögeti. Tovább olvas. Hamar elunja, nyugodt mozdulatokkal apróra hajtogatja az újságot (ropogás ropogás hátán). Lehajol, fújtatás, hátizsák elő, cipzár, újság be, cipzár, fújtatás, zsák szék alá. Nyújtózás (most másképp: feje mögött összekulcsolja a kezeit), ásítás. Halkan dudorászni kezd, nem jövök rá, hogy mit is, de népdalnak tűnik.
Feltápászkodik, bekopog a rendelőbe. A kapott kulccsal egy távolabbi ajtóhoz megy, és eltűnik a „WC” felirat mögött. Csend hull a váróra. Három perc, négy? A kulccsal bezárja az ajtót, aztán kopog a másikon, beadja a kulcsot (mármint a rendelőbe), visszaül a helyére. Jön a fújtató fütyörészés, csak akkor marad abba, mikor másba kezd: először ujjait ropogtatja, majd ahogy a masszőrök szokták, tenyere élével végigütögeti előbb az egyik combját, aztán a másikat. Megismétli a mozdulatsort. (Egyszer is, másszor is apró, tompa csattogások.) Azon gondolkodom, miből fakad e szakadatlan tevékenységi kényszer: abból, hogy túlzottan elégedett, vagy abból, hogy túlzottan elégedetlen önmagával?
A kérdés eldöntésében megzavar egy hang: beszólítják a rendelőbe. Mikor kifelé kacsázik, még mielőtt végképp eltűnne az őszi ködben, odaszól nekünk: „Jó egészséget, nyugalmat!” Az utóbbi biztosított.
