A kárpátaljai születésű, Tenken és Hevesen, majd Egerben tanuló Levko Esztella kalandos pályát futott be néhány év alatt: Angliában, Észtországban, Olaszországban, Lengyelországban, majd Oroszországban tanulta a színészmesterséget.
November 26-án és 27-án a Bakelit Multi Art Centerben mutatta meg egyfelvonásos monodrámáját Леди Макбет Indoors címmel. A darab egyedülálló színpadi adaptációja Nikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth című novellájának, kisregényének. Levko Esztellával a külföldi színházi módszereket, színészképzési technikákat hasonlítottuk össze a magyar tendenciákkal. Esztella a sok külföldön töltött év után szeretne már itthon dolgozni; bátran és lelkesen mesélt arról is, milyen problémákat lát a magyar színházi életben, elmondta, min változtatna, mi az, amin a külföldön látottakhoz képest van mit javítani.
Tanultál Angliában, Észtországban, Olaszországban. Lengyelországban és Oroszországban társulati tag is voltál. Nem sok színész lehet, aki ennyiféle színházat látott. Mit tapasztaltál az egyes országokban? Mi az, amit eltanulhatnánk mondjuk Angliától?
Angliában három évig tanultam a színészmesterséget. Ott elképesztő bátorságot és nyitottságot tapasztaltam. A színházak imádnak kísérletezni. Nagyobb teret kapnak a fiatalok, az új ötletek. Állandóan újdonságra van szükség, valamire, ami a konvencionális színházon túlmegy.
Népszerű is ez a kísérletező, nem konvencionális színház?
Népszerű és támogatott. Megvannak persze a nagy színházak, a Soho. Rengeteg musical megy, de nagyon népszerűek a performanszok, a happeningek is. Mi bejártuk egész Londont, hogy színházat nézzünk. Olyan messzire elmentünk egy-egy előadás kedvéért, hogy nem is gondolná az ember; ez a nézői hozzáállás is tipikus, nem érdekelt minket az, hogy másfél órát kell utazni. Az idősebbek is hajlandóak erre, ami szintén meglepő volt számomra, amikor kint tanultam.
Oroszországban miket láttál, ott milyen különbségek tűntek fel?
Moszkvában egy évig tanultam. Ott a színészképzés az egészen fantasztikus. Nagyon aprólékos, nagyon pontos, mindenkire egyformán odafigyelő munka zajlik ott. Ez az alapja a jó orosz színháznak. Ott vannak már olyan osztályok, ahol együtt vannak a rendezők, a díszlettervezők és a színészek, már ott együtt kell dolgozniuk és ez nagyon izgalmas. Ezek az osztályok eleve úgy végeznek, hogy tudnak együtt dolgozni. Szerintem ez nagyon praktikus dolog, mert belelátsz a másik munkájába, aktív részese vagy a színházcsinálás folyamatának. Ezt a fajta laboratórium szerű munkát nagyon értékeltem.
Oroszországban is trendi az alternatív színház?
Van kultúrája, de nem annyira, mint Londonban. De azt hozzáteszem, hogy Moszkvában én kifejezetten a klasszikus színházat kerestem, azért mentem oda, hogy azt lássam, hogy abból tanulhassak.
Olaszországban voltál még és Lengyelországban…
Számomra Lengyelország volt a egyik legmeghatározóbb szakmai élmény. Miután elvégeztem a Színműt, leszerződtem Lengyelországba egy társulathoz, akik a lengyel avantgard színház legjelesebb képviselői, nagyon elismertek Európa-szerte és világszerte is. A lengyeleknél elképesztően magas színvonalú színházi élet zajlik. Majdnem négy évig voltam ott társulati tag, rengeteget láttam, tanultam, tapasztaltam, felléptünk a Teatr Polskiban Varsóban, Krakkóban a Teatr Nowy-ban. Olaszországban szintén a mozgásszínház vonalon folytattam a munkát, együtt dolgoztam többek között Pippo Delbonoval.
Akkor tulajdonképpen ez a korszak lezárult, megtanultál egy csomó mindent, rengeteg féle színházi módszert elsajátítottál, és most mindezt itt szeretnéd hasznosítani. Jól értem?
Most már megnyugodtam egy kicsit. Már kötődöm Budapesthez, de ettől függetlenül nekem szükségem van arra, hogy évente legalább egyszer vagy kétszer elmenjek, és részt vegyek külföldi projektekben. Szeretném folytatni a saját, önálló munkámat, de szükségem van egy biztonságos háttérre is. Most olyan társulatot keresek, ahová szívesen leszerződnék, ahol létezik a kommunikáció, ahol izgalmas közös munka folyik.
Összességében mi az amit borúsnak látsz itthon, min változtatnál a magyar színházi élettel kapcsolatban?
Szerintem a nemzetközi nyitás hiányzik Magyarországon. Tanulni kellene a külföldiektől, de mi is menjünk külfölre, mi is mutassuk meg, hogy mi mit tudunk. Nagyon zártnak látom a magyar színházat.
Mi az, amire azt mondanád, hogy itthon működik jobban? Van olyan dolog, amit a külföld tanulhatna tőlünk?
A színészek munkabírása, kitartása nagyon példaértékű Magyarországon. Nagyon sok dolgot rá lehet bízni egy színészre. Úgy látom, hogy a magyar színészek jó alapanyagok, az már más kérdés, hogy a rendező mit kezd velük.
Mi legyen inkább: társulat vagy önálló munka?
Nagyon szeretném, ha lenne egy olyan alkotóközeg, akikkel állandó, aktív párbeszédben lennék. Én még nagyon fiatal vagyok. Annak ellenére, hogy sokféle színházat láttam, nagyon szeretnék olyan idősebb kollégákat, rendezőket megismerni, akiktől tudok tanulni; nekem még erre szükségem van.
Az egyik önálló munkádat pár napja láttam a Bakelitben, Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth című kisregényének színpadi adaptációját. Miért pont Leszkov? Miért pont ez a szöveg került a kezedbe?
Fotó: Csata Judit
Ez a könyv meg ez a történet valahogy hozzámragadt. Elolvastam jó pár éve ezt a szöveget, és elhatároztam, hogy ezt majd valamikor megcsinálom. Nem nagyon volt rá idő. Amikor hazajöttem, itt álltam üres kézzel. Nem tudtam, mit csináljak. Nem ismertem senkit. Tudtam, hogy valamit csinálnom kell, és akkor vettem elő ezt a kisregényt. Elég rendesen átformáltuk az alapanyagot, a fő hangsúlyt, a magány, a bezártság érzésére helyeztük. Nem véletlenül, hiszen én is nagyon magányos voltam, mikor hazajöttem.
Én – olvasva – egyáltalán nem találtam annyira érdekesnek ezt a szöveget, mint te. Elolvastam, aztán letettem, és el is felejtettem. Egy szokványosnak mondható orosz kisregénynek tartottam. Téged mi ragadott meg ebben a történetben ennyire?
Katyerina Lvovna karaktere ragadott meg leginkább ebben a szövegben. A kisregényből nem sok derül ki Katyerina belső vivódásából; van egy titok a szövegben. Ezt a titkot akartam megfejteni.
Pedig az a szöveg egyik, ha nem az egyetlen erénye pont ez a titok.
Lehet, hogy mint novella ez fontos elem, de én válaszokat akartam találni, így szinte csak ezzel a karakterrel foglalkoztunk. Színészként kihívás volt felépíteni Katyerinát. Ahogy elkezdtünk dolgozni rajta, egyre erőteljesebbé vált a magány és a bezártság érzése. Szerintem az elmagányosodás érzése még aktuálissá is teszi a darabot.
Ez egy egyszereplős darab. Mi az, amit konkrétan te csináltál, mi az, amit már nem?
Az elején Szép Anabellával dolgoztunk. Ő írta a szöveget, együtt csináltunk egy hosszabb elemzést, de a szöveg az ő munkája. A látványban a koncepciót, a dobozt én találtam ki, a vetítéseket pedig Shahab Hosseini készítette. Neki ez a szakmája, ő valósította meg vizuálisan azt, amit elképzeltem.
Elkészült a darab. Mi történt utána?
Igazából akkor lett darab ebből a próbálkozásból, amikor meghívtak minket Japánba egy nemzetközi projekt keretein belül. Az tulajdonképpen nem is ezt a darabot játszottuk, vagyis inkább azt mondo,, hogy teljesen más formában adtuk elő. A szöveg akkor már természetesen megvolt, a vetítések is, de a doboz például még nem. Ez 2013 áprilisában volt. A Trafó Kontra Klubban játszottam a darabot itthon először idén májusban. A magyar közönségnek már jelentős változtatásokkal csináltuk meg a darabot.
Másképp? Miben másabb a magyaroknak szóló verzió? Miben kell tekintettel lenni a magyar nézőkre?
Itthon kicsit szájbarágósabbra kell venni, jobban meg kell magyarázni, mi történik a színpadon.
Volt olyan, aki nem értette a darabot itthon?
Sokakban merültek fel kérdések. Itthon mindenki a nyelvre hagyatkozik. Külföldön nem annyira ragaszkodnak a nyelvi megértéshez. Jobban átadják magukat az érzéseknek, a ritmusnak, a vizuális ingereknek.
Kimondhatjuk, hogy a magyarok görcsösen meg akarják érteni, amit a színpadon látnak? Nem annyira adják át magukat, mint amennyire ez külföldön jellemző? Szerintem ki lehet jelenteni: érteni akarjuk a színházat és nem élvezni.
Igen, ösztönösebben kellene élvezni a színházat, ez biztos.
Mik voltak a visszajelzések?
Azt vettem észre, hogy akik táncos háttérrel jöttek el megnézni az előadást, azoknak nagyon tetszett, akik meg színházasok, azok rengeteget kérdeztek. Egy néző azt mondta, hogy végig libabőrös volt – ez nagyon pozitív visszajelzés. Amit sokan mondtak, sokan javasoltak, hogy legyen kicsit hosszabb, illetve, azt is tanácsolták, hogy aktualizáljam egy kicsit Katyerina történetét. Sokan mondták, hogy látnak benne aktuális problémákat, amiket ki lehetne bontani.
Fontos eleme az előadásnak a nézőkkel való interakció. Neked miért fontos ez? Miért látod érdekesnek?
Én nagyon szeretek úgy játszani, hogy látom a nézőimet. Szeretem, ha látom az arcukat, a szemüket, ha az előadás közben is tudok belőlük építkezni; szerintem erről szól a színház. Nekem segítenek a nézők, támogatnak a reakcióikkal. A nézők persze sokszor megijednek attól, hogy közel megyek hozzájuk. Ebben a darabban azért ezt finoman csinálom, nem irányítok senkire reflektort, vagy ilyesmi. Úgy kell ezt csinálni, hogy ne szorongjon a néző. Fel kell rázni, de nem kell kellemetlen helyzetbe hozni. Azt szeretném, ha a néző azt érezné, hogy ezt az egészet együtt csináljuk.
A darab rövidsége is felrázhatja a nézőt, hiszen ideje sincs megunni a darabot. Szándékosan lett ilyen kurta?
A montázs-technika, a pörgősség szándékos volt. A rövidségét nem terveztem, el tudom képzelni, hogy majd hosszabb lesz.
Szíved szerint milyen darabot csinálnál, mi az, ami érdekel most?
Ami nagyon érdekel, az a kortárs magyar irodalom. Dráma is, novella is. Ebben szívesen elmélyednék. Meg Csehov, Csehovot nagyon szeretnék csinálni.
