Furcsa, szorongató mini-monodrámát láttunk a Bakelitben. A Lady Macbeth-et játszó színésznő hátborzongató közelsége, arcunkba zihálása azért ilyen rövid idő alatt is transzba lökte a nézőközönséget.
A Леди Макбет Indoors egyedülálló színpadi adaptációja az orosz író Nikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth című novellájának, kisregényének.
A Kisvárosi Lady Machbet hőse, vagy inkább szánni való antihőse Katyerina Lvovna, aki kereskedő férje, Zinovij Boriszics és apósa mellett unja halálra magát. Katyerina Lvovna naphosszat bámészkodik, fel-alá járkál, semmiben nem lel örömet, egyetlen vágya, hogy gyermeke születhessen a szintén alig létező férjétől, hogy a gyermekkel legalább el tudja foglalni magát.
Ebben a nihilben ismerkedik az asszony a fiatal, jóképű, csinos Szergejjel, férje segédjével. Míg a férj üzleti úton tengeti a drága időt, Katyerina Lvovna szenvedélyes viszonyba kezd az egyébként meglehetősen nagy nőcsábász hírében álló Szergejjel. Az após (aki a házaspárral egy házban él) még a férj hazaérkezése előtt rájön, hogy Katyerina hűtlen férjéhez, de az asszony nem hagyja őt beszélni, megmérgezi férje édesapját.
Jó orosz szokás szerint a gyilkosság további gyilkosságokat szül,
Katyerina és Szergej végül a Zinovij Boriszicset is meggyilkolják, majd le is buknak, a bíróság kényszermunkára küldi a szerelmeseket, akik a börtön kapujából kilépve a munkatáborba vezető úton már nem voltak többé szerelmesek…
Hogyan került ez az 1865-ös Leszkov-novella, vagy inkább kisregény Levko Esztella (a darab megálmodója, rendezője, egyetlen főszereplője) kezei közé? A kárpátaljai születésű, Tenken és Hevesen, majd Egerben tanuló Levko Esztella kalandos pályát futott be néhány év alatt: Angliában, Észtországban, Lengyelországban, majd Oroszországban tanulta a színészmesterséget. Talán az Oroszországban töltött idő alatt igézhette meg Katyerina Lvovna története, hiszen Leszkov, és főleg ez a mű nem számít kanonizáltnak, agyonolvasottnak vagy gyakran színpadra állított szövegnek (bár a Katonában látható volt 1998-ban, Kiss Csaba rendezésében).
Levko Esztellát, mint a Katyerina Lvovna álló üvegkoporsóban, vérvörös ruhában és bűnvörös ajkakkal látom a Bakelit aprócska stúdiójában. Alig lehetünk többen egy tucatnál, Levko Esztella vérvörös ruhája és bűnvörös ajka karnyújtásnyira, gyakran csak néhány centire tőlünk monologizál.
Leszkov kisregényét a színésznő és dramaturgiai segédcsapata (Shahab Hosseini, Szép Annabella és Csizmadia Izabella) alaposan megrágta, majd teljesen új formába öntötte. Leszkov szövege letisztult. Egyes szám harmadik személyű narrátorral találkozunk, aki bár Katyerinára fókuszálva, de Katyerina belső gondolatait csak részlegesen közölve beszéli el a tragikus hűtlenség-történetet; Levkoék a kisregényt monológban foglalták össze, melynek gondolatisága Katyerina Lvovna érzelmeit, kételyeit és belső harcát lírai eszközökkel jeleníti meg. Katyerina Lvovna tehát kilép Leszkov regényéből, monológjában a múlt visszatérő, kísértő történései összefonódnak a jelen momentumaival, az idősíkok keresztezik egymást, egészen szürreális hatást keltve, ami az eredeti Leszkov-szövegre egyáltalán nem jellemző.
Levko Esztella egyszerre tud unott feleség, szerelmes, szenvedélyes, magabiztos, erős nő, tébolyult, megszállott, rideg és keserű asszony lenni. Játéka egyszerre elbűvölő és hátborzongató: kezdetben az üvegkoporsóból mesél az unalmas életéről, majd hirtelen elénk ugrik és az arcunkba zihál félelmében. A néha meztelen háta mögé elképesztő vetítések keltenek még erőteljesebb zaklatottságot, még kaotikusabb, sötétebb tragédiát.
A színdarab eredetileg is stúdió jellegű térbe készült, mely lehetővé teszi a néző és az előadó közötti közvetlen kontaktus kialakulását, így a néző tényleg aktív résztvevővé válik. Minden apró reakció, rezzenés, mozdulat nagy jelentőséggel bír, bizonyos szintű egymásra utaltság alakul ki a szűk, zárt térben; Esztella néha üvölt, néha szinte elbújik a sorok között és alig hallani a hangját.
A darab tehát eleve töredékes volt, és időben is össze-vissza ugrált Katyerina monológja, így az eredeti szöveg ismeretében is teljesen ledöbbentem, amikor a mellettem ülők egyszer csak bizonytalan tapsolásba kezdtek. Mi? Mi van? Vége? Nem, biztos nincs vége. Ugye nincs még vége?
Egyfelvonásos, vagy inkább azt mondanám, félfelvonásos előadás lett hát a Nikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth-jéből, amit őszintén bántam, mert annyira élveztem. Összességében tehát többet utaztam a BKV-val, és többet vártam a ruhatárnál az előadásra, mint amennyi időt az előadás nézésével töltöttem. Leszkov írt egy kisregényt, Levko Esztella meg csinált egy mini-monodrámát, mi sem egyszerűbb!
Levko Esztella mégis eltalált valamit. Úgy használta a testét és a háttérben fénylő animációkat, mintha festményt akarna készíteni belőlük. Katyarina Lvovko tragédiája néhány sötét, abszurd, de megkomponált festménnyé merevedett, amelyben éppenhogycsak pillanatokra engedett elveszni.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
