A fiatal társadalomkutató, Pőcze Flóra Magyarországon elsőként vállalkozott arra, hogy ne kívülállóként tanulmányozza a hajléktalan létet: 2009 nyarát a Moszkva téren töltötte az ottani hajléktalan közösség részeként.
A kulturális antropológiában a résztvevő megfigyelés során a megfigyelő (ebben az esetben Flóra) összeköltözik az adott közösséggel (jelen esetben a Moszkva téren héderező galerivel), eggyé válik a csoporttal, belülről látja annak működését, normáit. Pőcze Flóra húszas évei elejét taposó, lelkes egyetemistaként úgy döntött, kipróbálja a résztvevő megfigyelést és igazi hajléktalanná válik.
A megfigyelésből először szakdolgozat, majd könyv lett, A Moszkva tér gyermekei címmel. A könyv már első megjelenésekor (2013-ban) hatalmas érdeklődést váltott ki, Flóra rengeteget mesélt az élményeiről különböző televíziós csatornáknak, újságoknak, online magazinoknak, és a könyv idén, 2014-ben újra megjelent a Libri Kiadó gondozásában. A kötet három fejezettel, három új emberi sorssal is gazdagodott.
Én, mint olvasó és mint idézőjeles ítész nagy bajban vagyok. Nem igazán tudom, milyen szempontok szerint bíráljam, méltassam, ajánljam a Moszkva tér gyermekeit. A könyv szociológia-kategóriában található meg a boltok polcain és a webáruházak adatbázisában is, a Moszkva tér gyermekei azonban letagadhatatlanul szépirodalmi. Olvashatom tehát úgy, mint szociográfia, ahogy mondjuk Hajnóczy Péter Az elkülönítő című írását, de Hajnóczy Péter szépíró, és nem szociológus. Olvashatom úgy, mint egy regényt, Pőcze Flóra azonban nem szépíró, hanem inkább szociológus, kulturális antropológus, társadalomkutató.
A szerző érzékletesen írja le a moszkvás galeri mindennapjait. Részletesen, de egy percre sem unalmasan mutatja meg a Moszkva teret a galeri szemével, a hajléktalanok íratlan szabályait, a csoport tagjainak hierarchiáját, a pénzszerzési módszereit.
A fa mellett a metróépület oldalában kis kiugrók sorakoznak, ilyen például a Princess pékség kiugrója is. Ha az egyik hajléktalan bakot tart a másiknak, és felemeli, az illető fel tudja húzni magát a kiugró tetejére, amely tárolóként funkcionál. Olyan dolgokat tartanak ott, amelyeket féltenek: tusfürdőt, szappanokat, farmernadrágot, egyéb használati eszközöket.
A hangsúlyt mégis a csoport tagjainak bemutatásával tölti és kb. ezen a ponton bukik el végleg a könyv, mint könyv. Flóra hipotézise beigazolódott, a galeri tagjai, megszerették és megszokták a jelenlétét, meg is nyíltak a fiatal lány előtt, sőt össze is barátkoztak vele. A kutatási módszer lényege ugyanis abban áll, hogy a csapat tagjai fesztelenül viselkedjenek a megfigyelő előtt, ne pózoljanak, színleljenek semmit. A könyv gerince, hogy a szöveg fejezetről-fejezetre bemutat egy-egy sorsot, életutat. Ez a rendszer a tizenakárhányadik hajléktalanról szóló fejezetben már kifejezetten nem működik. Túl sok a név, a történet, a fejlemény, a pálfordulás.
Mivel alapvetően nem tudtam nem regényként olvasni ezt a szöveget, folyamatosan azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs már melyikük a Tüsi meg a Raszta, meg a Butyi, meg a Szunyi ésatöbbi. Ez a baki nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy Flóra nem szépíró, nem tudja, hogyan építsen fel egy karaktert, hogyan szerettesse meg ezeket az embereket egyesével az olvasóval. Nyilvánvaló, hogy Pőcze Flóra célja nem az volt, hogy lefekvés előtt elmerüljek a Moszkva tér gyermekeiben, mint egy fiktív regényben, ugyanakkor mégis szépirodalmi eszközökkel hat rám, és elhiteti velem, hogy regényt olvasok. Így tehát, mint olvasó, jó regényt, jobban mondva, jó szöveget akarok olvasni, vagy akkor elolvasom a szöveget inkább mint tanulmány vagy szakdolgozat.
Kifejezetten szépirodalmi, már-már lírai például a fejezetek végén megjelenő dőlt betűvel szedett rész, amelyben szerző tulajdonképpen a hajléktalanokhoz beszél:
Szikrázó napsütés, monoton zsongás, rengeteg talp egyszerre koppan a kövezeten. A fa lombja újra mozdul. Te pedig örökre itt ülsz mellettem. Örülsz, hogy leülhetsz. Körülnézel, nem foglalod-e a helyet. Hálás vagy, hogy hallgatlak. A zsebedből pici féső és borotva kandikál ki. Kigombolódott a cipőfűződ, kösd be, nehogy újra eless! „Ne aggódj Flórácska. Sose halunk meg.“
Flóra ritkán elemez. Leírja, amit lát, de nem bocsátkozik hosszabb szociológiai fejtegetésekbe, ami persze nekünk, mezei olvasóknak örömhír. Előszeretettel használja a hajléktalan-szlenget, sőt a kötet végére egy külön szótárat is szerkesztett az utcán használatos szleng-kifejezések dekódolását elősegítendő. Az egyik kedvenc kifejezésem a púlozás volt, ami annyit jelent, hogy az adott ember félrevonul inni vagy enni anélkül, hogy a társaság többi tagja tudna erről, tehát nem osztja meg, amije van. Hasonlóan megkedveltem a sztondulni kifejezést, ami azt jeleni, hogy valaki hallucinál, álmodik – nyilvánvalóan módosult tudatállapotban drog vagy alkohol hatására. Flóra tehát ösztönösen beépíti ezeket a kifejezéseket a szövegbe, amivel igazán valódivá, hitelessé válik az ottléte, a jelenléte. Aztán egyszer csak beékeli a szövegbe az elbűvölő politoxikománia szót. A politoxikománia több szertől való függőséget jelent; többnyire nyugtatók, altatók tartós fogyasztását alkohollal vegyítve. Ez a gyönyörűséges szakszó még tucatszor előkerül a szövegben a sztondul és a púlozás mellett.
A másik gondomért meg lehet kövezni! Tisztelem, becsülöm Pőcze Flórát A Moszkva tér gyermekeiért. Elképesztően bátor, elhivatott lány volt, már akkor az egyetem első éve után is. Alig tudom felfogni, hogy volt ennyire elszánt, hogy önkéntes hajléktalan legyen, hogy a hajléktalan-lét minden félelmével, bizonytalanságával, veszélyével szembenézzen huszonegynéhány évesen. Néha azonban olyan érzésem volt, mintha a szerző nem két hónapot, hanem legalább tíz évet töltött volna el a Moszkva téren. Talán érthető, hogy egy ilyen közegben egy nap, legalább egy hétnek, egy hónap akár egy évnek is tűnhet, fedél nélkül, az utcán élve, ugyanakkor sok esetben azt éreztem, Flóra túl sokat tud és túl sokat érez és túlságosan erősen kötődik, ahhoz képest, hogy „csak“ két hónapot töltött el az utcán. Mondani persze bármit lehet a meleg lakásból, teát szürcsölgetve, beismerem, hogy egy napot sem bírnék ki odakint, a bírálat tehát megint abból ered, hogy alapvetően regényként olvastam a könyvet, egy regényt pedig pár ilyen mondat után leteszek és azt mondom, nem jó, nem hiteles számomra ez a könyv.
Azt is be kell vallanom, hogy érdekes módon az ellenkezője történt. Egy nap alatt végigolvastam a Moszkva tér gyermekeit, tulajdonképpen nem tudtam letenni. Alig vártam, hogy helyet kapjak a buszon, kiszakítsak a napból pár percet-órát, hogy folytathassam a könyvet. Kétségtelenül beszippantott.
Talán nem kétséges, hogy mindannyiunkat érdekel a hajléktalan-lét, érdekelnek minket az okok, az, hogy hogyan élnek, hogy hogyan bírják ezt az életet, mi motiválja őket, mi az, amit tisztelnek, és mi az, ami már egyáltalán nem számít nekik. Hogy tehetnek-e, tehetnének-e a fedélnélküliség ellen valamit, akarnak-e egyáltalán tenni. Pőcze Flóra nem válaszolja meg ezeket a kérdéseket, viszont határozottan árnyalja a hajléktalanokról kialakított képünket, igyekszik megváltoztatni a velük szemben fennálló előítéleteket.
A Moszkva tér gyermekei egymásnak ellentmondó érzelmeket váltott ki belőlem: egyszerre szerettem, és egyszerre bosszantott néhány hibája. Többet tanultam belőle, mint amennyire élveztem, de élvezkedni tudok máson is.
