Évente egyszer eljön Grazba a 1000 und 1Buch című gyerekirodalmi szakfolyóirat két szerkesztője, hogy az évente megjelenő, német nyelvű gyerekirodalmi újdonságokról áttekintést adjanak az összegyűlt könyvtárosoknak, főiskolásoknak és érdeklődőknek a Pedagógiai Főiskola nagytermében. Az esemény apropóján a két szerkesztővel Németh Eszter beszélgetett az osztrák gyerekirodalom és az általuk szerkesztett folyóirat helyzetéről.
Mióta dolgoznak a Gyermek- és Ifjúsági Irodalmi Intézetnél?
Klaus Nowak: 1998 óta dolgozom az Intézetnél, eleinte önkéntesként, Leitner kolléga jóvoltából, aki régebb óta van ott, és úgymond, bevitt a málnásba.
Franz Lettner: Valóban, 1993 óta vagyok alkalmazásban, de az Intézetnél én is önkéntesként kezdtem a pályafutásom. Különböző projekteken dolgoztam, mint az „Olvasás a parkban” vagy az „Irodalmi hét fiataloknak”. Ez egyfajta egyetem melletti elfoglaltság volt, az Intézet akkori igazgatónője tartotta germanisztika szakon a kötelezően választandó gyerekirodalmi szemináriumot, és megkérdezte, akar-e valaki az Intézetnél dolgozni, kvázi így kerültem oda, úgy 1988 körül.
Az Intézet mint közhasznú egyesület 1965-ben alakult, a gyermek- és ifjúsági irodalom területének szolgáltató és kommunikációs centrumaként. A tevékenységi körébe tartozik a tanácsadáson kívül különféle célcsoportok továbbképzése, a hazai és nemzetközi kapcsolati háló építése, gondozása. Továbbá adatgyűjtés és -feldolgozás, információk továbbítása, publikációk írása és terjesztése. A legalapvetőbb célja a gyermek- és ifjúsági irodalom társadalmi és politikai értékének növelése.
Hogy kerültek kapcsolatba a gyerekirodalommal?
Klaus Nowak: Én is az egyetemi tanulmányaim alatt, de arra nem is számítottam, hogy később az Intézetnél találok állást. Ez igazából az újsággal függ össze, pontosabban a recenziókkal. Ausztriában akkoriban a minisztérium meglehetősen nagy apparátussal működött, minden egyes gyerekkönyvet meg kellett vizsgálnia, jóvá kellett hagynia két lektornak, hogy ajánlható-e gyerekeknek vagy sem. Később aztán az úgynevezett gyermek- és ifjúsági irodalmi szakbizottságot a minisztériumból ki akarták helyezni, így került az Intézethez, ahol ezáltal hirtelen lett egy szabad állás. Aztán fél évvel később a minisztérium a könyvszakmai jelentést, majd a szakfolyóiratot is ki akarta szervezni, így praktikusan az egész hozzánk került.
A 1000 und 1Buch most a tizenötödik évfolyamnál tart, ugye?
Franz Lettner: Így van. 1985 óta jelenik meg, akkoriban a művészeti tagozat irodalmi részlegének a gyermekosztálya adta ki évente hatszor, kis, A5-ös formátumban. Ingyenes újság volt, amit minden állami iskola, iskolakönyvtár és könyvtár megkapott, viszonylag magas példányszámban. Ezt aztán mi 1999-ben jelképes összegért, egy Schillingért megvásároltuk, és negyed éves folyóiratot fejlesztettünk belőle. Az alapoktól kezdtük az újragondolását, a kinézetétől a tartalmán át mindent. Most a tizenötödik évfolyamnál tartunk. A kereteket egy kiadói közösség adja, ami különböző intézményekből áll össze. Ez egyfajta kísérlet volt arra, hogy a különböző intézményeket összehozzuk, hogy a legkülönbözőbb, de érdekelt körökből előfizetőket nyerjünk: BVÖ, STUBE, Bibliothekswerk Salzburg, eredetileg benne volt még az iskolakönyvtári részleg is (ami azóta megszűnt) és a Buchklub.
A laptulajdonos az Intézet. A kiadói közösség minden tagja küld egy képviselőt a szerkesztőségbe, ami évente négyszer ül össze, minden lapszám előtt egyszer, továbbá egyszer az évfolyam tematikáját és az egyes lapszámokat és cikkeket megtervezni. Az Intézet pedig végrehajtja a tervezetet, ami azt jelenti, hogy a mi feladatunk szerzők felkérése, a cikkek tényleges megíratása, illetve a szakbizottsági időszakból maradt recenziós kötelezettségnek is eleget kell tennünk, habár időközben sok dolog megváltozott, például van már saját apparátusunk, recenzori csoportunk.
Milyen anyagi támogatásra számíthat a lap, hogy épült ki az előfizetői hálózat, ami meglehetősen széles, legalábbis a magyar viszonyokhoz képest?
Franz Lettner: A termék, azaz a folyóirat maga úgymond az Intézethez tartozik, annak idején kaptunk hozzá az államtól úgynevezett alaptámogatást, ami ma már nincs. A többi közreműködő intézet nem támogató, ők a munkájukkal segítik a folyóiratot, és természetesen segítenek tagokat, új előfizetőket toborozni. Cserébe a szabad példányokból reklámcélokra kapnak meghatározott darabszámot. Továbbá a folyóiratot támogatják az ún. állományértékesítők, ami azt jelenti, hogy meghatározott példányszámot kifizetnek, például Bécs városa ötven darabra fizetett elő, amit a címlistájukon szereplő, érdekeltnek gondolt intézményekbe, háztartásokba juttat el. De ugyanígy zajlik Alsó-Ausztriában vagy itt Stájerországban is, kifizetnek meghatározott példányt és terítik. A következő tételeket fedi le az előfizetőink tagdíja: előállítást, illetéket, nyomdaköltséget, cikkszerzői honoráriumokat, terjesztést, litográfiai munkát.
A mi munkákat például már nem tudnánk a tagdíjakból finanszírozni, azt az Intézet állja, ami szintén kap alaptámogatást, de ez is a közszférából származik.
Az Intézet felelős médiajogilag a megjelenésért mint laptulajdonos. A többiek a szerkesztőségi munkájuk alapján részesülnek a példányokból. Régebben féláron tudtak a tagjaiknak értékesíteni, és bár ezt két évvel ezelőtt megszüntettük, az előfizetés így is kedvező, nekünk pedig muszáj odafigyelünk a finanszírozásra és a saját érdekeinkre.
Nem beszélve arról, hogy a hirdetőpiac meglehetősen korlátozott egy olyan folyóirat számára, amit nem a teljes német nyelvterületen, hanem (elsősorban) Ausztriában értékesítenek. Ez a német kiadóknak nem teszi különösebben vonzó hirdetőfelületté a lapot.
Az Intézet nagy erőssége a kapcsolati háló. Hogy jött létre, miként képzeljük el a kapcsolódási pontokat?
Franz Lettner.: Növekvő rendszerként kell elképzelni. Az ország olyan kicsi, hogy mindenki, aki ebben a szférában tevékenykedik, a kezdetektől, azaz kb. ötven éve összedolgozik a többiekkel. Az Intézet az Könyvklubon keresztül volt mindig is a gyerekirodalmi szakbizottság része, és rajtuk keresztül vett részt, kapott biztos helyet a különböző zsűrikben. Az elmúlt ötven év alatt kikristályosodott, hogy melyik intézmény a gyerekirodalom mely területére fókuszál.
A Könyvklub mindig is az iskolákban, az irodalomtanításban, iskolai olvasóvá nevelésben volt érdekelt. A STUBE (Studien und Bildungsberatung) az egyházi és a képzési vonalban nagyon erős. Az BVÖ (Büchereiverband Österreichs) a könyvtárakért felelős, de szervez továbbképzéseket, ill. a szervezeti dolgokra helyezi a hangsúlyt.
Mi, azaz az Intézet, a minőségi gyerekirodalomra fókuszálunk, projektfejlesztésre és az irodalomtanításra, de nagyobb összefüggésben, mint a Könyvklub.
Klaus Nowak: Mindegyik intézménynek megvan a saját hálózata, nekünk ugyanúgy, mint a többieknek. Az Intézetnek értelemszerűen nagyon jó kapcsolata van a kiadókkal, művészekkel, szerzőkkel, akiket gyakran szerződtetünk is, hiszen szükségünk van rájuk a folyóirat előállításához és a különböző rendezvényekhez.
A Könyvklubnak az iskolákkal nagyszerű a kapcsolata, az ÖBV-nek a nyilvános könyvtárakkal stb. Mindenkinek megvan a maga területe, így áll össze az a közös háló, ami kívülről is jól látható.
A különböző üzletágak felosztódtak, melyik kihez tartozik, melyiket nem akarjuk semmiképp átengedni a legkisebb részletében sem a többieknek, de más területeken boldogan együttműködünk egymással. Például a Könyvklub az iskolákat illetően a legnagyobb, de gyakran fordulnak hozzánk egy-egy előadással, bemutatóval kapcsolatban, közösen dolgozunk a szerkesztőségben, és a Könyvklub részére is készítünk sajtóanyagokat. Ez az úgynevezett veszélytelen kooperáció.
Ebben azért nagy segítség az Internet is, nem? Lehetségesnek tartják egy hasonló hálózat kiépítését napjainkban?
Franz Lettner: Manapság már nem lenne lehetséges egy ilyen intézetet alapítani, nincsenek már meg hozzá a megfelelő körülmények, még ha a látszat mást mutat is. A mai korban már az is siker, hogy a meglévő eredményeket szinten tudjuk tartani, meg tudjuk az értékeket őrizni.
Természetesen itt, nálunk is átszövi a politika ezt a területet és a különböző érdekeltségű intézményeket, de mivel az Intézet semleges terület, ezért itt találkoznak a tagok, ezzel kiegyenlítve a különbségeket és ellentéteket. Ráadásul összetart mindenkit a közös cél: a minőségi osztrák gyerekirodalommal foglalkozni.
Végezetül: hogy is volt az, amikor Klaus Muik egyszer csak besétált az Intézetbe?
Klaus Nowak: Á, igen, hogy nem mi kerestük őt, hanem ő minket! Egyszerűen csak egy nap Klaus Muik besétált, és azt mondta, a gyerekirodalom az ő szívügye, van-e ötletünk, mit lehetne tenni az ügy érdekében, mert ő szívesen támogatná. Természetesen volt ötletünk, így fejlesztettük ki a DIXI Gyerekirodalmi-díjat, amit idén tizennegyedszer osztottunk ki.
Ez egyfajta ösztöndíj az utánpótlás képzésére, támogatására, felfedezésére, arra, hogy többen legyenek, akik a gyerekek számára szeretnének elkezdeni írni, alkotni. Időközben a korhatárt is felemeltük negyven évre, és azt kell mondanunk, hogy eredményesen. A díjazottak között van például Michael Roher, aki az egyik legnagyobb név és legtermékenyebb alkotó lett időközben, de az idén ősszel hét könyv jön ki a korábbi díjazottaktól.
Igen, például a tavalyi díjazottól, Kai Aline Hulától is.
Klaus Nowak: Valóban. A díj az elmúlt tizenöt évben kivívott magának egyfajta – meglehetősen nagy – figyelmet és renomét a kiadóknál, akik figyelik azt is, hogy ki a díjazott, illetve hogy kik a pályázók. Például a 2010-es díjazottól, Michaela Holzingertől időközben több kiadó is kért könyvet vagy próbamunkát.
Ezek a nagy, örömteli sikerek!
A BVÖ ősszel ismét megrendezte az évente ismétlődő előadássorozatot a gyermek és ifjúsági irodalom új kiadványairól. A színes, multimédiás áttekintés magában foglalja a sajátos nézőpontú, rendkívüli elbeszélésmódú és forró témákat tárgyaló könyveket is. A rendezvénysorozat könyvlistája letölthető a BVÖ oldaláról, a korábbi évek listája az archívumból. Szervező: BVÖ és a Szövetségi Kancellári Hivatal, a tartományokkal együttműködve. Célközönség: a könyvtárosok, pedagógusok és pedagógia szakos hallgatók.
