20. Szépséges szörnyeteg
Amikor kicsik voltunk, úgy alakultak nálunk a családi szerepek, hogy húgom a gyönyörűséges királylány, én meg az okos jókislány. Hugi egyszer még valamelyik magazin szépségversenyén is szerepelt, szőke, kék szemű angyalka, parányinak született, az is maradt, kiváló tornász és táncos, egyetlen hibája az elálló füle, amit mindig leengedett, hosszú hajával takargatott. Szüleink többször felajánlották neki, műtessék meg, két incifinci vágás, meg néhány öltés, és tökéletes lehetne. Az átkosban ingyen megcsinálták, később anyuék boldogan kifizették volna neki az operációt, mint ahogy bármit, bármikor. Nem akart tökéletes lenni, félt minden változástól.
Velem sohasem akadt semmi gond, csak később, mikor megmakacsoltam magam, és ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez, de kisiskolás koromban ez még megegyezett a szüleimével. Örömmel jártak fogadóórákra, anyu kihúzta magát, mert engem csak dicsértek, három perc alatt végzett mindenkinél, mert hát mit is lehet mondani egy eminensről? Büszkén mutogatták ismerőseiknek a helyi lapban megjelent írásaimat.
Közben én esténként imádkoztam a Jóistenhez, alkudoztam vele, hogy vegyen el az eszemből, a fele is untig elég lenne. Sőt, aki kimondottan buta, sokkal, de sokkal boldogabb életet él, mert problémáiból nem fog fel semmit, nem agyal fél éjszaka azon, mit ajánljon fel cserébe egy kis címlapon szereplésért. Irigyeltem az osztály szépségkirálynőjét, akit még az iskola szépének is megválasztottak a farsangi bálon, csak úgy, mint a többi lánytestvérét. Mindig törékenynek, esetlennek látszott, a fiúk a buszmegállótól az utca végén álló iskolaépületig cipelték a táskáját, nehogy gerincferdülést kapjon, és a kiránduláson négyen rohantak kóláért, nehogy kiszáradjon szegény, persze nem engedték kifizetni az italt. Arról persze fogalmuk sem volt a srácoknak, hogyan szemétkedett velünk, a többi lánnyal, a mosdóban. Ezt a támogatandó elesettséget azóta sem sikerült elsajátítanom.
Százharminckilenc az IQ-m, pedig ütődött vagyok. A családi legendárium szerint nyolc hónaposan leestem az asztalról a kőre. A mettlachit a konyhában mindig szerettem, szívesen nézegettem a sötét és világos négyzetek szabályos váltakozását, meg a feketében felcsillanó kristályokat. Mintha kedvenc játékszereim, a csigák házait őrölték volna bele. Egyszer utánanézek majd, hogyan készítik a lapokat. Haragudtam érte, amikor szüleim ronda, barna, virágos műanyaggal takarták be. Szerintük könnyebb lesz felmosni a padlót, és divatosabb is. De ez már később történt, a kilencvenes évek táján.
Beüthettem a fejem az asztal lábába, hányni kezdtem. Ez az agyrázkódás jele. Hogy kerültem a magasba, az asztal tetejére? Ott öltöztettek, kényelmes volt, legalább is nekik. Aztán mindketten, anyám és nagyanyám, magamra hagytak, azt gondolták, a másik vigyáz rám. Lecserélték az összemocskolt fehér ruhácskát, elvittek az orvoshoz, oda készültünk, nem borult fel a rend.
Később belesétáltam barátnőmék kamrájának ajtajába, egy születésnapi partin. Fagyasztóból előkotort zacskó borsóval a képemen feküdtem a kanapén. Azon viccelődtünk, hogy madarakat kellene festeni az üveglapra, mint az autópályák zajvédő falaira. Nem lilult be az orrom, csak egy kicsit megdagadt. A törést lila orr és szem alatti fekete karika jelzi. Nekem csak egy vékony, alig észrevehető piros csík jelent meg az orrnyergemen, ami picit mélyült, amikor legközelebb nekimentem pincénkben a beton ajtófélfának. Vas a fejed, fiam, korholt gyakran nagyanyám. Ignis calorem suum etiam in ferro tenet. A tűz a vasban is megtartja melegét.
Olyannyira simán megúsztam, hogy kedvenc, jóképű plasztikai sebész ismerősöm megkérdezte a barátnőm, melyik kolléga csinálta az orrom, annyira kiváló munka. A Jóisten, válaszolta, napokig könnyezve nevettünk. Ugyanez a doki utasított anyajegylevétel közben, eszembe ne jusson az implantátum, teljesen egyformák a melleim, és a szoptatás ellenére tökéletesen állnak. Körülbelül ekkor tájt hagytam fel Isten zargatásával, ha egy profi szerint rendben van a testem, maradhat az eszem is.
A Szállító elképedt a telefonban, milyen jól beszélek héberül. Majdnem olyan jól, mint angolul meg németül. Tíz perc kedélyes társalgás után szentségelt, hogy már megint egy okos nőt kellett kifognia, éppen olyat, mint az előző három neje volt. Az utolsó, akitől most válik, zseni, mérnökként dolgozik. Nem működik az okos nőkkel, magyarázta, nincs az a férfi, aki elviselné, ha a szeretője okosabb nála. A kis, huszonéves, bugyuta szőkéket lehet szeretni, akik szempilla-rebegtetve, tágra nyílt pupillával leszopják. Azt én is szívesen megteszem, mondtam neki, és ha izgalmasat látok, fennakad a tekintetem. Sok boldogságot kívánt, ha majd nálunk jár, meglátogat.
Délután harmincnyolcszor nézte meg a profilomat, onnantól üzenetekkel bombázott szüntelen. Másnap törölte magát a társkereső oldalról, neki semmi szüksége kurvincákra, hiszen ott vagyok neki én, az érett nő, akiben megbízhat.
