A véleményszabadság csatája Szegeden színház és kritika között

Érdemes szemfülesebben követni a delmagyar.hu-n az utóbbi időben megjelent egyik-másik színikritikát,  no meg a kritikára hamisítatlanul gyorsan érkező válaszinterjút. Mi több, a színháznak a kritika ellen az „áthallásosság” kardjával vívott  véres harcát. Utóbbi nem várt komikumot csempész a magyar színikritika szürke hétköznapjaiba. 

Hollósi Zsolt pár hete megjelent Ahogy nem tetszik című cikke a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatott Keresztes Attila-féle Shakespeare-adaptációt vette górcső alá. A kritika nem kertel – ahogy azt a címből is sejthettük. Kapásból eképpen indít: A drámai tagozat idei második bemutatója is bukás… Majd a helyzet érzékeltetésére még az örök kritikus nézőközönség soraiból is kiemel egy félreérthetetlen mondatot:

Szegény Shakespeare forog a sírjában! – mondta a bemutatót követő döbbent csendben egy idősebb hölgy félhangosan, de azért sokak számára elég jól hallhatóan a kisszínház nézőterén.

Nos, miért forog szegény Shakespeare? Ahogy azt Hollósi is hangsúlyozta, bizony nem a minimalizált díszlettel megvalósított mai-modern feldolgozás miatt. Shakespeare és az emós bakanccsal, plüssmackókkal modernkedés kombinációja – ugye – ma már önmagában nem valami nagy dobás, keveseket kerget ki a nézőtérről. Az előadás egy kegyetlenül megkerülhetetlen ponton lett szétcincálva: a bizonyos rendezői önkény. Avagy: miért éppen az arra tökéletesen alkalmatlannak bizonyuló színész kapja a szóban forgó szerepet?

Hollósi sorra veszi: miért az „aligha szép lovag” Szívós László Orlando szerepében, akinek éppen hogy marad valamicske szövege Keresztes feldolgozásában? A potenciális Orlando-karakter Rédei Roland meg miért éppen Olivér szerepében tűnik fel? A szóban forgó harcot sejtésünk szerint mégis a következő sorok váltották ki:

Lass Bea már az első jelenetben lejátssza a Rosalindaként halovány, unalmas, a szöveget is olykor érthetetlenül mondó Gidró Katalint. Gidró Katalin…már a sokadik olyan figurát játssza Szegeden, ami nyilvánvalóan nem neki való. Magánügy, hogy férje, Bodolay Géza főrendező otthon a tündérkirálynőt látja benne. Az viszont közügy, hogy a színpadon soha nem lesz az, sem pedig igazi díva vagy a végzet asszonya, ezért pozícióval való visszaélés és felháborító arcátlanság a város közpénzből működtetett egyetlen színházában rendszeresen az ő játékával büntetni a közönséget.

Az idézett sorok elképesztő láncreakciót indítottak el a szegedi művészet forgatagában. A kritikát csekély öt nappal később követte egy rövid interjú, amelyben Gyüdi Sándor, a nemzeti igazgatója kérdőjelezi meg Hollósi kritikájának kritika-mivoltát – igen-igen, a személyeskedés vádjával. Mi több, az igazgató arra is rávilágított, hogy a kritikus is csak egy néző, akinek lehet negatív véleménye. Ennek jegyében pedig közölnénk egy rövid részletet a Dél Magyarban megjelent következő, Hollósi Zsolt által a Bodolay Géza rendezte Svejk, a derék elsőháborús katona című szegedi előadásról szóló kritikából:

Mitől döglik a pók? – kérdik a színpadon, majd Délmagyarországgal csapkodják – a legyeket. ˝Én papírkereskedő vagyok, én papírkereskedő vagyok!˝ – kiabálja az egyik szereplő, miközben jelentőségteljesen lapunk példányait dobálja az ˝árokba˝. Később ugyanoda köpnek, vizelnek, sőt – egy zöld léggömbbel felnagyítva jelezve – az orrváladékot is oda vágják ki. A stílus maga az ember. Huszonnégy év óta dolgozom újságíróként, a véleményemért kaptam már színigazgatótól pofont a nyílt utcán, többször megfenyegettek, voltak éjszakai telefonok, de csak most jutottam el a megtiszteltetésig, hogy a kiemelt, nemzeti kategóriájú szegedi teátrum színpadán a főrendező produkciójában egy magánbosszú részeként halljam a nevem. Hol? Ló! Si! – poénkodnak, majd kifinomult ízlést emlegetve felhívják a figyelmet a kis közjátékra, megismétlik, és köpnek.

Kérdésünk a következő: Nem úgy volt, hogy a kritikus is csak egy néző, akinek lehet véleménye?

Válaszkísérletünk: Talán valóban, a kritikus is egy néző. S ahogy a rendezői önkény diktálja, hogy éppen kinek jut Rosalinda szerepe, úgy a kritikusi önkény is megengedi, hogy valami éppen tessék vagy esetleg ne tessék. Mi több, megengedi még azt is, hogy olyan formában fejezzük ki az önkényes véleményt, ahogy az éppen tetszik.