Van az úgy, hogy az ember kipróbálja magát más szerepben, mint amiben addig bizonyított. Így lett alkalmi színész Göttinger Pál rendezőből, de a váltás olyan jól sikerült, hogy díjat is nyert a jelenleg a Tháliában látható Telefondoktor Békés Déneséért. A beszélő névre keresztelt nőgyógyász egyetlen látható szereplője a darabnak, aki egy szép napon bent ragad a rendelőjében, és onnan próbálja három telefonvonalon keresztül összetartani széthulló életét. Szóval, nem elég, hogy színész lett, de mindjárt teljesen egyedül játszik. Göttinger Pállal beszélgettünk.
– Gratulálok a Pulcinella-díjhoz, hogy fogadtad?
Nagyon köszönöm. Derülten fogadtam – erős mezőny volt a VIDORon, tehát “igazi” színészdíjra nem számítottam. Nagyon jólesett, és persze az is, hogy ezzel az elismeréssel visszaigazolták a fáradozásunkat, amit ebbe a furcsa, fordított vállalkozásba öltünk – már hogy játszom rendező létemre. Persze a közönség visszaigazolása a legfontosabb, és hetven előadás fölött már érezhetem úgy, hogy ezt is megkaptuk – de azért egy ilyen országos hírű díjjal kicsit kevesebbet kell majd bizonygatnunk, hogy mitől létjogosult ez az egész. Szóval megörültem neki. Ugyanakkor persze egy díj (szakmai rangjától függetlenül) valójában nem változtat az ember napi teendőin. Attól még ugyanúgy életveszély felmenni másfél órára egyedül.
– Ez nem látszik rajtad. Úgy tudom, Szabó Bori, a darab írója kért meg a szerepre, ez hogyan alakult így?
Eredetileg mint rendezőnek küldte el a darabot nekem, aztán mindenféle színésznevekkel és intézményekkel dobálóztunk, hogy kivel és hol lehetne elsütni. Közben a Halastó Kulturális Egyesületben végzett munkám miatt hirtelen szükség volt egy friss, felolvasószínházra alkalmas szövegre, és ezt választottam – vagyis felolvastam én magam. A felolvasás sikere után már éreztük, hogy valahogy otthonos vagyok ebben a szövegben, és röviddel utána rájöttünk, hogy az lesz a legegyszerűbb (és egyben a legizgalmasabb kihívás), ha kerítünk rendezőt hozzá, és belevágunk. A mindenféle független vállalkozásokat menedzselő Manna Produkció elvállalta az előadás előkészítését. Akkor még a Bárka Színház tagja voltam, ahol az ilyesminek volt tere: afféle házon belüli viccnek szántuk az egészet, a kávézóban mutattuk be, az aznap esti előadás után, késő este. A dolog onnan kelt életre, hamar kinőtte a neki szánt helyet. Rövid vándorlás után letelepedtünk vele a Tháliában, az ftp-projekt keretében – most is ott van a bázisunk.
– Milyen érzés rendezőként a másik oldalon? Mitől nehezebb, vagy könnyebb „odaát”?
Hogy általában milyen lehet, az nem ebből derült ki. Pláne nem állíthatom, hogy színésszé váltam volna ettől az egy kalandtól. De persze rengeteget tanultam belőle, egy másik szakmáról is, a sajátomról is. Kegyelmi helyzet volt, mert nem szerencsétlenkedésbe bonyolódtunk, annak ellenére, hogy én nem színész vagyok, és Orosz Dénes, a rendező nem színházi ember, hanem pont emiatt az első perctől kezdve felmentettük magunkat egy csomó görcs és rémület alól. Összezárva felszabadultan dolgoztunk, sokat marháskodtunk, de közben kényszerítve is voltunk – a munkát tényleg el kellett végezni.
A monodráma egyébként is speciális műfaj, nem válik benne élesen külön a színész a rendezőtől, ilyenkor az előadó eleve rettentő szuverén, a rendező inkább reflektál, visszajelez. Viszont a színész kiszolgáltatottsága is nagyobb ilyenkor, tehát a segítségre is jobban rászorul. A rendezőnek alapvető stiláris, ritmikai, történetmesélési döntésekkel is meg kell támogatnia.
Külön bonyolította a helyzetet, hogy míg egy hagyományos monodrámában általában önálló szövegek hangoznak el több-kevesebb teatralitással megtámogatva, formába öntve, addig a Bori darabja műfajára nézvést bohózat, végig pergő dialógokból áll (csak a dialóg másik fele a telefonálás miatt nem hallatszik). Végig szituatív, végig valós idejű cselekménye van. Nincs benne monológ például, monodráma létére.
– Mennyire okoz nehézséget rendezőként „rendeződni”?
Őszintén szólva rosszabbra számítottam, mármint magammal kapcsolatban. Felszabadult voltam, hagytam magam vezetni. A vége felé persze meg-megkeményedtünk egymással szemben, de ez nem a munka harmóniáját gyengíti – pont, hogy kell hozzá. A legnehezebb az volt, hogy feldolgozzam: egy előadásnak egyáltalán nem azok lesznek a legsikeresebb, leghatásosabb részei, amelyekben sok munka fekszik. Kell a sok munka, de az igazi hatás az a pontos eltervezettség, az ösztönösség és az aznap esti kémia keverékének eredménye, ezt rendezőként sosem lett volna módom ilyen tisztán tapasztalni. Nagyon inspiráló volt. Meglepett viszont, hogy rendezőként sokkal rosszabbul viselem az előadás előtti izgulást – pedig nem is én fogok felmenni. Színészként kalandot várok, örömmel megyek be a színpadra – rendezőként megfulladok a takarásban a tehetetlen felelősségérzettől.
– Békés Dénes esetében van rá hatásod. Hogyan sikerült kapcsolódási pontot találni a figurával?
Azzal kezdtem az ismerkedésünket, hogy felismertem: ő is ugyanúgy fél, mint mások, vagy mint én, talán jobban is – de olyan helyzetbe lavírozta magát az életében, hogy nem feltétlenül mutathatja ki. Mert a többiek megbíznak benne, mert támaszkodnak rá. Az ilyesmiről a rendezők sokat tudnak – ha éles helyzetben kiül rájuk a félelem, az messzire ellátszik. Békés Dénes is így van ezzel. A hajszálon múló megoldások nem azt a tulajdonságát nagyítják fel, hogy milyen virtuóz, hanem hogy mennyire retteg a körülötte lévő világtól, emberektől, veszélyektől – és, mint minden bohózatban: a megszégyenüléstől. Azt is nagyon szerethetőnek (és játszhatónak) találtam benne, hogy nincs az a saját maga kavarta botrány, veszekedés, kisemberhez méltó kalamajka, amit ne tudna félretenni azonnal, ha valahol tényleg szükség van rá. Tele van odaadással, szívóssággal. Jó orvos. Ebben a darabban nagy veszélyek között megszületik egy gyerek – ez nekem is, Békés Dénesnek is, és így a nézőnek is a legfontosabb.
– Hogyan készül egy rendező színészi szerepre?
Kevésbé. Ez a legnagyobb különbség. Egy rendező munkájának nagyobbik része lezajlik már, mire elkezdődnek a próbák. Egy színésznek viszont általában akadály, ha túl sok prekoncepcióval, előre eltervelt megoldással érkezik egy munkába. Szóval nem készültem rá különösebben. Alaposan ismertem a szöveget, tudtam, hogy meg fogom tudni tanulni. Tudomásul vettem, hogy a személyiségem, a humorom, az alkatom nem áll távol Békés Dénesétől. Próbáltam nem félni a feladattól, megszabadulni a terhek nagyrészétől. Áttérni az alanyról a tárgyra. Elismerem, hogy ez így arcátlan luxus – egy igazi színésznek szerepről szerepre kell magát újra összeraknia, és aztán akár hét-nyolc-tíz alakítást is gondozni hónapokon vagy éveken át párhuzamosan. De ez az ő bajuk. Én nem játszom mást.
– És a jövőben? Várható másik szerep?
Nem, nem hiszem. Szívesen játszanék, de csak így, ahogy ezt – játékkedvből. Nekem nem ez a hivatásom – meg hát igazából nem is értek hozzá. Semmi tudásom nincs arról, hogy egy igazi, sokszereplős, soktényezős próbafolyamatban hogyan tudnék helytállni, milyen kolléga lennék. Mondjuk nem is nagyon tolonganak a rendezők nekem szánt szerepekkel, így ebben az ügyben nem vagyok próbára téve. Inkább így mondom: magamnak nem tervezek kitalálni mást. Foglalkozom az igazi munkámmal, és játszom ezt, amíg lehet.
