+ Interjú

Frei Tamás: A fejünk fölött fog zajlani a világ – exkluzív interjú

Frei Tamás

A bankárral vagyok a legelégedettebb. Abban valósult meg a legjobban, a műfaj igényei szerint, hogy az élet szinte forgatókönyvszerűen megismételje egy vagy másfél év késéssel a sztorit. Ez remekül összejött.

Az volt a fontos, hogy érdekes legyen az életem.

Frei Tamás televíziós riporter, író, üzletember. (Könyvei az Ulpius-Ház Könyvkiadónál jelentek meg: A megmentő, 2010., A bankár, 2011., 2015, 2013.) Jelenleg Nizzában él, előadást tartani jött Budapestre. Sűrű programja közben sikerült interjút készítenem vele.

Ön mindig meglepetést okoz. Képes volt egy jól felépített pálya után újba kezdeni és abban is sikeres lenni. Provokatív, belemenős, népszerű, jó tévés volt, a Frei Dossziék felejthetetlenek.

Mi késztette, hogy nem ezen a vonalon folytatta a kényszerű távozása után? Ennyire csalódott, elege lett a televíziózásból, hogy más területre váltott? Egyik előadásán elmondta, nem akarta folytatni a tudósítói munkával járó „bőröndös életet”, de valóban csak erről lenne szó?

Nem nagy váltás, kívülről tűnik annak, tévéműsor készítés után regényírás. Úgy szoktam – szakmai részletekbe merülve – elmagyarázni, hogy aki elkezdi ezt a pályát, az információs szórakoztató műfajt, amit infotainmentnek hívunk, az folyamatosan azzal küzd, hogyan tudja fenntartani a néző érdeklődését – adott esetben az olvasóét -, hogy lehet a figyelmet egyre hosszabb és hosszabb terjedelmek felé tartani. Amikor tévés pályafutásomat kezdtem, negyven másodperces híradós tudósításokat készítettem. Amikor éreztem és a főnökeim is érezték, hogy ezt már jól megoldom, rám bíztak három perceseket, aztán rám bíztak tizenkét perceseket. A Frei Dosszié eleinte félórás volt, néhány év után már azt lehetett látni, hogy nem unják el a nézők, nem kapcsolnak el, és túlélik, amikor van egy reklámblokk, mert visszajönnek, akkor egy órás lett a Dosszié, abban pedig már két reklámblokk volt. Úgy élem meg a hatszáz oldalas könyvet, hogy abban harminc reklámblokk van. Eltelik két hét, amíg az olvasók elolvassák, és leteszik – mert este leteszik az éjjeli szekrényre, abbahagyják az olvasást -, de másnap kell, hogy folytassák. Ha nem lenne fenntartva a feszültség, az izgalom, az érdeklődés, akkor nem vennék a kezükbe. Tehát számomra az éjjeli szekrényre letett könyv, amit másnap folytatunk, az egy reklámblokk. A hatszáz oldalas könyvben húsz reklámblokk van. Tehát nagyjából ugyanazok az eszközök az izgalmas infotainment regényben, mint amik voltak az izgalmas infotainment tévéműsorban. Ha azt mondják, hogy ez váltás, nem értek egyet. Sok hasonló szerző, aki ilyen típusú regényeket, fikciós regényeket ír, úgy kezdte a pályát, hogy előtte mondjuk a New York Times újságírója volt, aztán egyszer csak kinőtte azokat a terjedelmeket, és most már regényeket ír – lényegében hosszabban beszél a világról. Hogy magánéletileg kicsit már amúgy is váltani szerettem volna – húsz év után nem annyira izgalmas bőröndből élni kilenc hónapot és állandóan három-négy naponta várost váltani, szállodát váltani -, az egy kicsit egyéni szociális probléma. Nem is lehet ezt jól elmondani, mert sokan azt mondják, hú, szegény Frei Tamás, hát nagyon együtt érzünk vele, hogy át kellett Rio de Janeiróból, nem tudom, Panamába ruccannia. Úgyhogy ezt nem is nagyon hangsúlyoznám. De például a világot járó teniszjátékosok is egy idő után elunják, hogy gyakorlatilag egyfolytában csak szállodákban reggeliznek meg vacsoráznak és ebédelnek.

Frei Tamás

Nem csak az írásra gondoltam, hanem a kávéra is. Miért pont a kávét választotta, azon kívül, hogy szereti? Esetleg volt valami érdekes találkozása vagy ismeretsége ebben az üzletágban?

Igen, tehát az a kérdés, hogy mindemelett az ember még miket csinál. Túl soknak tartom, mikor azt mondják, hogy ötévente új karriert kell kezdeni. Szerintem a mai világ nem az öt évente ritmusáról szól, mélyebbre kell merülni. Hozzáteszem, a kávé szenvedélyesen izgalmas számomra, szenvedélyesen bírom szeretni ezt a munkát. Rettenetesen komplex, mert kezdve a harmadik világ kávéültetvényein zűrzavaros körülmények közepette megvett kávén, a belsőépítészeten át addig, hogy milyen egy kávézó termelési logisztikája, sok minden van benne. Az infotainment tévéműsor is komplex, a hatszáz oldalas regény szintén komplex. Én a komplex, nehezen, gyorsan nem átlátható, ám okosan megoldandó feladatokat szeretem. A Café Frei ugyanúgy entertainment biznisz. A kollégáim tudják, és akik így megnézik a kávézóimat, látják, hogy mi nem a vendéglátó szakma szabályai szerint közelítjük meg a kávéházas életet, hanem a szórakoztató ipar szabályai szerint. Azt gondolom, hogy a világ a szórakoztató ipar felé tart. Lassan bankszámlát is, ha unalmas a bank, egy másikban fogunk megnyitni. Minden vizualitásról, ingerekről, impulzusokról szól – a kávéház is. A tévés múltamnak, az ott megtanult dolgoknak köszönhetően a friss szemem segít, hogy mindezt klasszul átültessem a gyakorlatba. Olyan szenvedélyt találtam, amiben nagyon sok minden hasznosítható abból a tudásból és tapasztalatból, amit a tévézésben szereztem. Másoknak ebben az üzletágban – nevezzük ezt kávézós üzletágnak – nincs ilyen tapasztalatuk, ezzel mi, a csapatommal nagyon mások tudunk lenni. Egyébként mindig abban hittem, hogy mást kell csinálni. Ezt Amerikában, az egyetemen belém verték, mást kell tenni, mint a többiek. Furán hangzik Magyarországon, mert ez egy másoló ország, alapvetően nem originál dolgokat csinálunk vagy csinálnak itt a legkülönbözőbb területeken, legyen szó tévézésről vagy kávézásról, hanem csak látnak valamit a világban, aztán jól lemásolják. A másolat sosem olyan, mint az igazi. Igyekeztem valami újat kitalálni, újszerűen, másképpen megoldani. Azt gondolom, markánsabb és beazonosíthatóbb, ha nem a huszonnyolcadik ugyanolyat csinálja az ember.

Ráadásul az is különleges, hogy könyváruházakban nyitotta kávézóit. Talán épp az egyik könyvesboltban kávézott, mikor kedvet kapott a regényíráshoz?

Hát nem. És mondjuk ez Budapest. Lassan harminc kávézónk van, de csak Budapesten és még néhány magyar városban vagyunk a bevásárlóközpontokban a Librivel együtt, amúgy a Café Frei kávézók kétharmada önálló, egy városnak a főutcáján, főterén vagy irodaépületekben van. Tehát kicsit csalóka, főleg a budapesti közönségnek, akik azt hiszik, a kávézóink könyvesbolti kávézók – de hát nem! Egyébként a modellt Amerikában láttam. Magyarországon valahogy mindenki másképp gondolkodott erről. A könyvesboltokban, például a Libriben is volt egy egyszerű kávéautomata, amiből egyféle kávét lehetett inni. Miközben úgy vélem, aki könyvesboltba jár, nyitott, érdeklődő, impulzusokat akar kapni, pont az a közönség, amelyiknek, ha odateszünk hetven féle kávét a világ különböző pontjairól, erre nyitott lesz. Örülök, hogy a Libri tulajdonosai, vezetői abszolút fogékonyak voltak az elképzelésemre, jó döntés volt, remekül működik a Libri – Café Frei kapcsolat. Könyvkultúra és kávézási kultúra kéz a kézben járnak.

Frei Tamás

Mikor határozta el, hogy írni fog?

Az emberben érik, két dolog is: egyrészt mindig keresi az egyre komplexebb feladatokat, ami a terjedelem növekedésével jár. A negyven másodpercből eljutni az egy óráig, aztán még tovább. De nincs olyan tévéműsor, amely két hétig tart. Akkor észrevettem azt a fajta életpályamodellt, hogy a New York Times újságírójából egyszer csak regényíró lesz. A valóság alapú fikcióregényeket, akcióregényeket sokszor olyanok írják, akiknek, ha elolvasom az életrajzát, kiderül, hogy újságíró volt, tévés volt, így járta be a világot, így tanulta meg a helyszíneket, innen van a tapasztalata, benyomásai a világ működéséről. Tehát amit én folytattam, vagy amit a nyújorktájmszos újságíró csinált, nagyon jó előszoba a nemzetközi akcióthriller típusú regényekhez, ahol a helyszínek a világ különböző pontjai.

Ez azt is jelenti, azért írt, mert a fejében már megvolt a sztori, az információk, és úgy érezte, valamilyen formában meg kell osztania a nyilvánossággal, még ha fiktív cselekménnyel, szereplőkkel is?

Igen. Ráadásul az is halmozódik tévés újságíróként – tagadhatod, de akkor is így van -, hogy nem lehet mindig mindent elmondani a tévéműsorban, amit megtudsz készítőként. Sokszor a riportalany azt mondja, hogy oké, ha kikapcsolod a kamerát, elmondok egy-két dolgot, amit azért kamerába nem. Az ilyen típusú újságíróknak arról szól az élete, hogyan tudja az alkupozíciót ügyesen javítani, ezzel játszani, hogy abból, amit tud, minél többet el is mondhasson anélkül, hogy baja lenne belőle, megharagudnának rá annyira, hogy többet nem állnak vele szóba. A mozgástér tágításáról szól egy jó televíziós karrier. Egy valós televíziós karrier arról szól, hogy ahogy korban halad előre az ember, a kapcsolatrendszere, a tekintélye, a nézettsége, a befolyása és a hitele nő, egyre közelebb jut ahhoz, amit elmond, a valósághoz. De ezekben a típusú regényekben még többet lehet fikciónak csomagolva elmondani. Nagyon jó műfaj.

Frei Tamás

Olyannyira, hogy tegnapelőtt és vasárnap is a 2015-öt olvastam, azt a részt, amikor a diáktüntetés forradalomba csap át, mialatt Budapesten tüntettek az internetadó ellen – mondhatom, szürreális élmény volt. Jól sejtem, hogy előbb volt a politikai víziója, mint a történet, amihez aztán politikai keretet kellett volna találnia?

Abszolút! Az ilyen típusú regények most is erről szólnak: töröm a fejemet, hogy merre tart az ország, a közeg, akinek írok, mi lehet itt egy-két-három éven belül. Hiszen az olvasóknak az az élmény, ha a fikcióban a mindennapokra ismernek. Akkor kezdenek rájönni, nem is biztos, hogy fikció. Irtó érdekes szellemi kaland, megtalálni forrásokat, bennfenteseket. Belülről mindig előrébb lehet látni, mint amikor már megtörtént az esemény, és az újság címoldalán olvassuk. Ez a világ rendje. Ahogy autófejlesztő műhelyekben már ma ott van az autó – ha beengednének a titkos laboratóriumba -, amiben négy év múlva ülni fogunk. Egy ország miniszterelnöke persze, hogy néhány évre előre gondolkodik, van egy terv a fejében, mint ahogy egy cégvezető is tervekben gondolkodik. Most aztán az ország tényleg úgy van irányítva, mintha kapitalista vállalkozás lenne – egy nagyon egyértelmű, szűk vezetői réteg, egy board irányítja. Olyan mentalitással is. Nincs ezzel baj, ezzel semmi pejoratívat nem mondok, de így aztán eléggé egyértelmű, kiknek a logikáját kell tudni követni ahhoz, hogy értsük vagy felkészüljünk arra, hogy, mi lehet itt pár év múlva.

Könyvei vezetik a hazai sikerlistákat. Szerintem Ön a magyar Dan Brown. Elégedett? Jó írónak érzi magát?

Nem tudom, ez mit jelent, hogy őszinte legyek. Szerzőnek tekintem magamat. Az író szót valahogy nem használnám magamra. Én az íróságot az irodalmi értékkel is azonosítom. A regényeim szórakoztató regények, ahogy a tévéműsoraim is szórakoztató információs magazinok voltak. Azt szeretném, az a célom, hogy minél többen olvassák el, ne unják, szórakoztassa őket. Hogy amikor leteszik, akkor arról a témakörről, ami köré a regényt fontam, többet tudjanak. Többet értsenek a világról, mint amikor elkezdték. A tévéműsorral is ez volt a szándékom, hogy a hatvan perc végén, fogyasztható, szórakoztató, könnyen emészthető módon, erőfeszítés nélkül szerezzenek új információkat. Ennek a műfajnak ez a sajátja. Se több, se kevesebb. Nem egyszerű, de nem is – szokták mondani – „nem is rakétát lövünk a Marsra”, tehát azért nem annyira bonyolult történet. Tanulható szabályai vannak, csak szorgalmasan, sok munkával kell csinálni. Ha a kérdés nekem nem úgy szólna, hogy jó író vagyok-e, hanem hogy eredményesen, bizonyos értelemben sikeresen csinálom-e azt, amit a fejembe vettem, igennel válaszolnék. Hízelgő ez a Dan Brown összehasonlítás, magyarországi mértékkel eredményesen és sikeresen csinálom azt a műfajt, amiben mozgok. A számok legalábbis, a három kötetből eladott közel négyszázezer példány bizonyítja.

Frei Tamás

Melyik könyvével a legelégedettebb, és miért?

A bankárral leginkább. Abban valósult meg a legjobban, a műfaj igényei szerint, hogy az élet szinte forgatókönyvszerűen megismételte egy vagy másfél év késéssel a sztorit. Ez remekül összejött.

A mai furcsa politikai helyzet inspirálja-e, hogy újabb regényt írjon?

Abszolút. Mi ilyen értelemben nagyon szerencsés helyen élünk, mert itt zajlik az élet. Tehát abszolút inspiratív. Most egy picit rángatják a kormánykereket, picit el vagyok bizonytalanodva, nehezebb megmondani, mi lesz két év múlva. Furcsamód, nehezebb, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Azt könnyebb volt eltalálni, kiszámíthatóbb, egyértelműbb volt. Bizonyos dolgok már megvalósultak. Hogy is fogalmazzak? Azt érzem, hogy az ország sorsa, annak dacára, hogy úgy tűnik, nagyon kézben van tartva, mégis inkább a külvilág eseményeitől fog függeni a következő években. Nagyobb a beágyazottság, mint pár évvel ezelőtt. Már túl vagyunk a nehezén, bizonyos értelemben. A kormány azt gondolja, hogy túl van a nehezén, megvalósította, amit tudott, és most az jön, hogy reagálni kellene olyan helyzetekre, amelyek nem Magyarországon történnek. Lásd Oroszország és Amerika konfliktusa! És erre reagálni kell. Egy erőtér kellős közepén találjuk magunkat. Szerintem a következő évtized, és még jó néhány év a világban arról fog szólni, hogy Európai Unió kontra Oroszország, Amerika kontra Oroszország. Sokkal inkább a fejünk fölött fog a világ zajlani. Lehet rá reagálni, de ha rosszul reagálunk, akkor még jobban rángat ide-oda. Kicsit kiszámíthatatlanabb ma, hogy mi lesz velünk, mint volt pár évvel ezelőtt.

Nagyon várom a következő könyvét, hogy megtudjam, mire számítsak itt pár év múlva.

Oké, akkor forgatom a jósgömböt.

Minap jártam az egyik kávézójában, megkóstoltam a Riói kókuszos mediát rózsaborssal – nagyon ízlett. Önnek melyik a kedvence?

Nem biztos, hogy azt kell inni, ami az én kedvencem. Erre az olaszok példáját szoktam mondani. Az olaszokat nagyon bírom abban a tekintetben, hogy az élet minden szférájában gyorsan felnőttként kezelik a gyerekeiket. Kap egy pici bort a gyerek, mert a vasárnapi ebédnél mindenki iszik. Persze felengedik szódavízzel, de már a hat éves is úgy érzi, hogy komolyan veszik. Ez a moderált fogyasztást eredményezi, nem emlékszem, hogy láttam-e valaha igazán részeg olaszt. A kávéval is így vannak. A kisfiú – ha apu issza, ő is szeretné – kezdi kiskorban a nagy, habos, édesített tejjel. Aztán apu eszpresszójának tetejéről a cremát kicsit megbarnítják, megfestegetik. Ez lesz előbb-utóbb, amit macchiatónak hívunk – már kerül bele egy kis kávé, de még mindig sok a tej. Ahogy felnövünk, és jönnek az évek, egyre rövidebb lesz a tej, a lattéből capuccino lesz, már nincs benne édesítés. Amikor már nincs capuccino, van espresso macchiato, eszpresszó, de azért még tejhabbal. Aztán már az sincs rajta, csak eszpresszó, és mielőtt meghalunk, már csak ristrettót iszunk, a legerősebb első felét az eszpresszónak. Ez az életpálya.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top